* Pipuka élete és munkássága

Egy korábbi írásomban említettem, hogy lett egy macskánk. Ez a továbbiakban annyival bővíthető, hogy még él a macskánk. Azóta a húgom olyannyira a nyomdokaimba lépett nyúzás terén, hogy már nekem kell rászólni, hogy ne nyomorgassa annyit, megdöglik az magától is. Annyit rángatja, - csupa szeretetből- hogy habzik a szája. És szerintem nem örömében. Előttem ismeretlen okokból kifolyólag, egy ideje Pipukának hívja a macskát, amit én idegen emberek előtt, azért egy kicsit restellek. De ezekkel a nevekkel, amúgy, nem szoktam sokat törődni, mert a húgom hetente újratelepíti az egész adatbázist.
Aztán időközben kiderült, hogy Pipuka a múlt héten Macsek Peti volt, azelőtt meg egyszerűen csak büdös dög, mert mintásra karmolta a húgom kezét. Ha messzebbről néztem és hunyorítottam mellé, tisztára olyan volt mint egy optikai csalódás, összefolytak a vonalak.

Ezektől a - rendszeres menetrend szerint érkező - karmolásoktól eltekintve, a húgom egész jól kijön a macskával. Abajgatja reggeltől-estig, arra kelek, hogy Pipuka ne harapj, és azzal fekszek, hogy Pipuka ne rágd le a ruhát magadról. Időnként megszánom a macskát. A húgom énekel neki, de olyan rohadt erősen szorítja közben magához, hogy nem lehet kicsavarni a kezéből, még véletlenül se. Vagyis, lehetne, ha nagyon akarnám, de kinek kell egy háromlábú macska? Ja, és miközben énekel, forog körbe-körbe. Én meg, amikor látom a macska elkínzott ábrázatát, azt sem tudom, hogy ríjak vagy nevessek. Sírjak, mert egy szikrányi emberség belém is szorult (na, nem több), vagy pedig nevessek, mert a nagy forgásban a húgom elszédült és fejjel beleborult a homokba. Nehéz a választás.
Apáék szerint úgy röhögök, mint egy ló. És ha már itt tartunk, akkor mit vihogok, mint egy eszelős, mi? Ugye, hogy nem tudom megmagyarázni? Húszéves létemre, már igazán összeszedhetném magam és tanulhatnék egy kis jó modort. Ennyi eszem van csak? Egy gyereken röhögni? Mi? Ennyi? Hát, nagyon szép.

Néha elgondolkodom, hogy vajon ugyanazt látjuk-e? Mert én azt látom, hogy a húgom feje tiszta homok, de azért közben erősen tenyerel a macskán, nehogy megszökjön. Az meg mint egy béka, fekszik megadóan, a négy lábát a négy égtáj felé nyújtva. Talán azért tűri a megpróbáltatásokat ilyen hangtalanul, mert a húgom a gerincén térdel, és a tüdején már rég lyukat szúrt egy borda. És ami a legviccesebb, hogy a húgom feláll, szintén némán, - az Isten tartsa meg a jó szokását -, leporolja magát és megnyomkodja Pipukát, hogy nem fáj-e valamije. Mondanom sem kell, hogy Pipuka már csak erre vágyott, másra nem.

Azért van olyan, hogy a macskánál is elszakad a cérna, ilyenkor nem nézi hová harap, csak beleengedi a tűhegyes fogait a húgomba, azután meg nem bírja kihúzni, mert beleakad a pulcsijába. A húgom meg sikoltozik, hogy szedjük le róla Pipukát, mert egy: letörik a foga, és kettő: mert nagyon fáj. Megmagyaráztam Pipukának, hogy úgy próbálkozzon nálam, hasonló akciókkal, hogy én visszaharapok, és megvárom míg a két fogsorom összecsattan. Azóta a húgom nagyon vigyáz, hogy mindig jelen legyen, amikor interakcióba lépek a macskával.

Aztán van olyan is, - ritkán, de előfordul, - hogy Pipuka egy kis magányra vágyik, ilyenkor elkeseredetten veszi tudomásul, hogy egy olyan háztartásban, amelyiknek a húgom is tagja, ez teljességgel kivitelezhetetlen. Ha bebújik az ágy alá, a húgom rekedtre kiabálja magát rémületében, hogy apa, gyere, szedd ki Pipukát, mert beszorult, apa gyere, de gyorsan gyere, mert megdöglik! Hallod, apa? GYERE! Ez nekem ismét óriási kihívás, hogy csendben maradjak, de a szám széle az remeg, így is, meg úgy is. Ez csak szakavatott szemnek tűnne fel, de a szakavatott szem tulajdonosa el van foglalva azzal, hogy megakadályozza, hogy valaki tényleg beszoruljon az ágy alá. És mire rám téved a tekintete, addigra én már ismét ura vagyok a helyzetnek, és olyan ártatlan tekintettel nézek ki a fejemből, hogy épp hogy csak nem bégetek mellé. Azért, aki már felnevelt két és fél gyereket, (a fél a húgom) azt nehéz átverni, én meg amúgy is elég béna vagyok, úgyhogy amikor apa rám néz az egyik speciális tekintetével, akkor gyorsan kivonulok röhögni a kertbe. Ott még szabad nekem is. És amikor jön a húgom, hogy min nevetek, akkor nem akarja elhinni, hogy a sárgarépa mondott egy jó viccet.

Régen, amikor még kicsi volt, megtanítottam egy játékra, (ez is az én intelligencia-szintemet hivatott alátámasztani, igen), aminek az a lényege, hogy az egyik faltól a másik falig fut, fut, fut, rácsap, és fut, fut, fut vissza. Két évesen, -egy boci szintjén-, ez nagyon tetszett neki, csak néha volt egy kis módosítás is benne, amikor nem érkezett lefékezni. fut, fut, fut, csap, fut fut, fut, kopp. Ilyenkor nagyon gyorsan kellett vigasztalni, mert ha neadjisten, kitudódott, hogy mit játszottunk, volt nekem nemulass. de hát, még két évesen nem tudott annyira beszélni, úgyhogy mindig azt mondtam, hogy elesett, azért sír. Hitték is meg nem is.
Időnként úgy érzem, a húgom emlékszik ezekre, mert a macska feltűnően gyakran harap, és nekem az a sanda gyanúm, hogy valami illegálisat játszhatott vele a gyerek. Mondom is, hogy amennyi megpróbáltatáson keresztülmegy ez az állat, bármelyik percben várható a hirtelen elhalálozása. Sok beszédnek sok az alja, mióta a macska nálunk van, a használati tárgyaink megcsappantak, mert a macska mindenhová felmászik, felsodorja őket, eltörnek. Majd összeestem ijedtemben, mikor tegnap este, egy sárga szempár meredt rám, a könyvespolc legtetejéről.

A székek lábai már jobban hasonlítanak gyufaszálakra, mint széklábakra, mert a macska azon élezi a karmait, gyakorol a húgomra. A múltkor megosztottam ezt a nézetemet a gyerekkel is, hogy kezdje szokni a gondolatot, de olyan baljóslatú arcot vágott, hogy nem mertem folytatni a gondolatsort. Teljesen kivehetően tükröződött a pofalemezén egy súlyosabb testi sértés ígérete. Kénytelen voltam felkeresni újból a sárgarépákat egy kis eszmecsere végett. Csak az a baj, hogy a húgom elég gyorsan fut, én meg már útközben elkezdtem az eszmét cserélni, így rájött, hogy röhögök, de kivágtam magam, hogy a sárgarépák jobban nőnek, ha valaki nevet mellettük. Később apa odajött hozzám érdeklődni, hogy vajon nem tudom, hogy miért vihog a gyerek egy cserép homok fölé hajolva? Érdekes, de nem tudtam.

Jó dolog az ilyen állat, ha az ember meg akar szabadulni a szőnyegtől. Azon lett rosszul a macska a múltkor, én meg mondtam, hogy ajtót-ablakot kinyitni, szőnyeget felszedni, mostantól élvezzük a hűs padló nyújtotta lehetőségeket. Apáék szerint nem nagy ügy, ki kell szedni a foltot a szőnyegből, és kész. Hát, mondom, jól van, szedjük ki - vágtatok az ollóval -, de hogy fogjuk a vendégeke előtt a lyukat megmagyarázni? A tudatomig már nem jut el, hogy az egy drága szőnyeg, kár tönkretenni. Én csak azt látom, hogy a macska nyomott rá egy adagot, és így már nem olyan vonzó. Szóval a fentieket egybevetve, megalapozottnak vélem a macskákkal szembeni - hogy is fogalmazzak? - mérsékelt szeretetemet.

Zárómondatként hozzáfűznék még annyit, hogy a fentebb leírtakból mindössze annyi igaz, hogy van egy macskánk, ami karmol és időnként megharapja a húgomat, a többit a képzelet szülte.

Virágvasárnap

Ma Virágvasárnap van. Osztálytalálkozón lett volna a helyem. röstellem is magam, hogy nem mentem el. annyi vigasztal, hogy háromból kétszer ott voltam. az is valami. bár egyáltalán nem mentség a távollétemre.

Előszedtem a szekrényből a nyári ruháimat. Rengeteg ruhám van, és ebből semmi sem hordható. fel kéne adnom egy hirdetést: "Alig használt, évekig szekrényben álló ruháimat elcserélem egy másik ember ruháira. lehetőleg nő legyen." hm. nem tudom.

Átküldtem a kiadónak a véglegesített kéziratot. most várakozás van. tűkön ülve, de kitartóan. két hétig, vagy egy hónapig, vagy hat hétig. maj' megláccik, ahogy az egyik ismerősöm mondaná, akit kinevettünk a barátosnémmal ezért a mondatért. gerinctelen dolog, de vállaljuk.

Megnéztem a Távkapcsolót, ezért most mégjobban szeretem a Jóembert.

nadonnadonnnadon.

összefüggés nincs a kettő között, kár is keresni.

nem rosszmájúságból, de az én kezemből csak úgy csorog kifelé a fizetés. tegnapelőtt vettem át a cseppet sem jelentős összeget, és már alig van belőle. a következő adagot csak egy hónap múlva adják. be kéne vezetni a havi kétszeri fizetést. vagy meg kéne tanulni bánni a pénzzel. hm.

Ragyogó napsütés volt ma, amit a barátosnémmal és a másik barátosnémmal, (Edina, aki majdnem Edit maradt, szlatinai lakos, jelenleg büntetlen előéletű), na szóval a jó időt úgy ünnepeltünk meg, hogy elbattyogtunk a legújabb pénzherdálóba, ami nemrég nyílt itt, és úgy mellékesen jegyezném meg, hogy a világ vége egy kicsit közelebb van, mint ez. félórát zarándokoltunk csak odafelé! árkon-bokron, hegyen-völgyön át. az árokhoz még annyit fűznék hozzá, hogy az egyikkel az én Názárovitsom közelebbről is megismerkedett egy sikoltás kíséretében, amikor a kerítés túloldalán lévő kutya sóhajtott egyet. nem szakadt el annyira a nadrágja amúgy, lehetne rosszabb is. csak azt sajnálom, hogy nem volt egy csepp víz sem az alján a gödörnek. igazi, méltó megkoronázása lett volna a napnak, és bevonult volna az életem történelmébe három csillaggal megjelölve. heh.

Jóccaka Maca!

Otthon, édes otthon

Voltam otthon, mert egy hónap után már illik. meg a készleteim is erősen megcsappantak már. és már majdnem elfelejtettem hogy néz ki a húgom. emlékezetes hétvége volt, annyi szent. először is, kinyitottak a virágok, ami kellemesen színessé varázsolta az udvart. több változást is észleltem az házba. az első, hogy a rohadt macska úgy megnőtt, hogy majdnem felborítottam a széket, mikor elvonult mellettem. a második, h a húgom is úgy megnőtt, hogy elméláztam egy röpke pillanatig, hogy ilyen hosszú ideig lettem volna távol?

Aztán kicsit megverekedtünk a legjobb székért az asztalnál, ami nyilvánvalóan engem illet, de a húgom valamiért nem osztotta a nézőpontomat. apáék jönnek azzal, h mindig csak sorvasztom azt a gyereket, kikérem magamnak. igazságos küzdelemben kerekedtem felül. csak a bal kezemet használtam és a hármas számú gyilkos ábrázatomat. ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy én győzzek. sokkal jobb érzés azzal a tudattal ebédelni, hogy ma is megríkattam egy hatéves gyereket.

Ja, még amit említésre méltónak tartok, hogy a macska megharapta a gyereket. nem tudom, jellemző tulajdonsága ez a macskáknak? mindenesetre a húgom olyan vicces volt, hogy muszáj volt röhögnöm, amit ő nem méltányolt annyira. leírhatatlan látvány. és kénytelen voltam elfordulva röhögni, h ne törjön össze a kis lelke. de a hátamon is láccott. aszonta. Csilla, de nevetsz, nevetsz, látom a hátadon! Látom! Csilla, nevetsz, akkor is nevetsz! Vicces volt, na.

Jaj, jó kis családom van nekem azért. :)

Jóccaka!

* Lucifer utódai

Keresztanyám gyerekei későn születtek, és talán ez az oka annak, hogy rosszak, de mint a pestis, nagyjából olyanok. Sanyika hat éves, Pistike négy, de tűzrevalóság tekintetében felérnek egy egész óvodával. Keresztanyu évente csak néhány napra jön haza külföldről, és ilyenkor hozza magával a lurkókat is. Én szoktam vigyázni rájuk egy-két órát, hogy ő azalatt válthasson néhány szót a szüleimmel. Óriási szerencsém, hogy csak ilyen kevés időt töltenek itthon, mert ha hetente kellene bébiszittert játszanom, azt hiszem idegösszeomlást kapnék nagyon rövid időn belül.

Amikor nálunk portyáznak a kis vadócok, a húgom általában behúzódik valamelyik sarokba, jelentősen növelve a túlélési esélyeit ezzel. Nem vesz részt a romboló játékukban, inkább eltűri, hogy támadást intézzenek a babái, kockái, kirakói, stb. ellen. Viszont tegnap az ő viselkedése is majdnem kiütötte a biztosítékot nálam. Vacsora alatt viszonylag nyugodtan viselkedtek mind a hárman. Pistikének csak kétszer sikerült fejbekólintani Sanyikát a leveseskanállal az asztal fölött, viszonzásul Sanyika jól bokán rúgott engem, mert nem látta, hogy melyik az öcsikéje lába és melyik nem az. Másodszor ismét az én sípcsontom sínylette meg azt, hogy Pistike bemászott az asztal alá azzal a nemes céllal, hogy belemélyessze a fogsorát bátyja csupasz lábujjaiba, ámde Sanyika résen volt, csak éppenséggel kicsit rosszul célzott.

A húgom ezalatt szép csendesen kiborította a gyümölcslekvárt a frissen tisztított szőnyegre, kent belőle egy fél marékkal a hűtőre, a számítógép billentyűzetére, de jutott bőven a DVD-lejátszó távirányítójára is, hogy a parketta réseit ne is említsem. Hogy eközben a családom felnőtt tagjai hol tartózkodtak, arra én is nagyon kíváncsi lennék.
Vacsora után, mire bementem a nappaliba, a húgom már bőgött, mert a fiúk kitépték a kezéből a maciját, és a kezében maradt a feje, a két jómadár meg egymást csépelte. Ez már valamilyen betegség, amit kezelni kellene, minél hamarabb, mert rövid időn belül a környezetük egy tagját kettősgyilkosságért fogják felelősségre vonni…

Röpke félóra alatt szétszedtem a két ördögfiókát, és a húgom is megnyugodott egy kicsit. Az ezt követő eseményekre nem emlékszem kristálytisztán, de azt hiszem, hogy minden a piros kisautóval kezdődött. Sanyika meglátott valamit a heverő alatt, megpróbálta kihalászni, és közben a kezébe akadt az autó, ami persze rögtön kellett Pistikének is, és mire kettőt pislogtam, már megint egymást püfölték. A küzdelem során Sanyika akkorát lökött Pistikén, hogy ráesett a húgom méregdrága játékházikójára, ami természetesen apró darabokra tört szét azon nyomban. Később apáék kíváncsian faggattak, hogy miért nem téptem le az összes fülén annak a gyereknek, mikor ráült a házra. Hirtelen nem jutott eszembe semmiféle értelmes és hihető magyarázat. Igazából azzal voltam elfoglalva, hogy a karokból, lábakból, dühödt lihegésekből és visításokból álló kupacból előkotorjak két gyereket. Két csípés ide, egy óriási karmolás oda, azt hiszem, ha nem számolom a szakadt pólót, és a kinyújtott pulóverujjakat, akkor egyenlő az állás. Reméltem, hogy itt már vége, mert kezdtem elfáradni, de tévedtem. Mihelyst elengedtem Pistike karját, újult erővel ugrott neki Sanyikának és harapott bele valahová a veséje és a bordái közötti területbe. Mondanom sem kell, hogy ez óriási nagy üvöltözés közepette zajlott. Sanyika viszonzásképp nekilökte öccsét a vitrinajtónak, ami szilánkokra tört, és erre a zajra már apáék is bejöttek. Rögtön átlátták a helyzetet és mentették a menthetőt, hogy úgyis le akartuk már cserélni az ajtót. Én buzgón bólogattam, és közben mindannyian igyekeztünk úgy tenni, mintha már régen be akartuk volna törni az üveget.

A húgom eközben hadjáratot indított a szobám ellen. Az összes virágcserépből kihányta a földet, aztán, mikor előbújt, elégedetten közölte, hogy befejezte a gyomlálást, és egy elegáns mozdulattal beletörölközött a kivasalt estélyi ruhámba, amit a barátnőm esküvőjére szándékoztam felvenni.
Végül eljött az a pillanat is, amiről azt hittem, hogy soha nem jön el, keresztanyuék búcsúzkodni kezdtek. Mikor már indulófélben voltak, Sanyika még visszaszaladt, hogy megpörgesse a macskát a feje fölött, Pistike pedig, hogy ő se maradjon le semmiről, leborította az asztalról a kávéscsészéket és kifelé menet még futtában beletörölte a ragacsos mancsait az apa vasárnapi zakójába. De aztán végül magunkra csukhattuk a bejárati ajtót.
Végignézve a házon, mintha egy tatárhorda vonult volna keresztül. Függönyök leszakítva, foltosak, a szőnyeg olyan koszos, mintha évek óta nem lett volna tisztítva, a falat pedig újra kell meszelni, mert másfél méteres magasságig rengeteg gyanús eredetű folt takarja.

Ilyenkor boldogan gondolok arra, hogy még nem készült el a vendégszobánk, és kénytelenek az unokatestvéremnél aludni, két hosszú utcával arrébb.
Mire legközelebb jönnek, beszerzek egy műanyag étkészletet, a szekrényajtókat leszerelem, feleslegesek, úgyis percek alatt letépik a zárat róla és a bútorok felét eladjuk, hogy minél kevesebb hely mögé, alá lehessen bebújni.
Mindent összevetve, hálát kell adjak, hogy nem gyújtották ránk a házat és hogy a szomszédok nem jelentettek fel bennünket csendháborításért. Ja, és azért is, hogy életben maradtam!

* Ják umru

Nem szeretek beteg lenni, lázasan sokkal elviselhetetlenebb vagyok, mint egyébként. Ingerelni csak saját felelősségre. A barátosném ki is ragasztott az ajtónkra egy vörös keresztet és aláírta, hogy a belépés következményekkel járhat. Most rajtunk röhög a fél koli.

Kezd nagyon eluralkodni rajtam, már alig van szabad akaratom. Reggel nem tudtam dolgozni menni, mert úgy rám ripakodott, hogy bújjak vissza az ágyba, hogy mukkanni sem mertem. Már rendelkezik a negyvenévesek összes zsörtölődési képességével, annak ellenére, hogy még csak feleannyi idős.
Körbedúcolt párnákkal, ötpercenként méri a lázamat, és fővesztés terhe mellett kénytelen vagyok befelé kapdosni az orrom alá dugott gyógyszereket. Kicsit közelharcolunk a gyógyszerezésnél, mert nem hagyom magam, aztán mikor a torkomra térdel, kénytelen vagyok a rövidebbet húzni, rongyos életem érdekében. Meg vagyok félemlítve, csak pislogni merek. Az orvosságadagomat már egy hétre előre megettem, ez teljesen nyilvánvaló, csak nem merek ezzel kapcsolatban szót emelni, ki tudja, milyen következményekkel járhat.

Míg kiment a konyhába megmelegíteni az ebédet, addig én gyorsan átszöktem a szomszéd szobába, teljesítve ezzel kötelező napi megjelenésemet a civilizációban és áthágva az összes tilalmat, amit a barátosném azért állított fel, hogy a szomszédokat – és az emberiséget úgy általában – megvédje a kórtól, amit terjesztek.
A szobánk előtt ácsorgó diákok meghökkent ábrázatát nem tudtam mire vélni, de aztán beazonosítottam a ruházatom iránti rémülettel. A fenékig érő, csipkés hálóingemre rávettem az aszexuális sport felsőmet, emellett egy pár, tüdőig felrántott térdzokni díszelgett a lábamon. Azt hiszem, nem voltam elég szalonképes. A társadalom még nincs eléggé felkészülve a divat terén bevezetni óhajtott újításaimra.

Nem pazaroltam a drága időmet magyarázkodásra, szem előtt tartva, hogy a barátosném bármikor visszajöhet és visszaparancsolhat az ágyamba, inkább csak szó nélkül eltűntem a szomszéd ajtó mögött, és elégedett voltam, hogy sikerült kicselezni a fogva tartómat.
Jöttömre a szomszédok arca furcsa fintorba rándult, ami valószínűleg annak az észvesztő szagú kenőcsnek köszönhető, amivel tetőtől talpig be lettem borítva mire kettőt pislantottam, azzal a felkiáltással, hogy hamarabb lemegy a lázad. Ennek cáfolataként három fokot szökött feljebb a hőmérő higanyszála.
És a barátosném alapos munkát végzett, egy cm vastag réteg fedett mindenütt. Simán mehetnék tüzet oltani benne, még védőruha se kellene. A szagától valószínűleg éjszaka sem fogok tudni aludni, de majd odaállok az észkombájn ágya mellé, hogy ő se tudjon.

Jelentős minőségcsökkenés indult meg a szervezetemben: a bal kezem már csak korlátozottan engedelmeskedik az akaratomnak, az alsó állkapcsomban meglazult két fog és a homlokomon keletkezett egy diónyi duzzanat. Na, lehet, hogy a dudor attól lett, hogy a fürdőben kiesett a fésű a kezemből, és mikor lehajoltam utána, irtózatosan odacsattintottam a fejemet a mosdó széléhez. Amiket utána mondtam, az nem nyomdaképes.
Nagyjából összeállítottam a családon belüli szaporodási kísérletek genetikai következményeinek tizenkét pontba szedett vázlatát. Az elmélettől a kivitelezésig. Apa büszke lett volna rám, ha hallja a szívből jövő, őszinte szavaimat. Valamint javaslatokat tettem arra nézve, hogy a jövőbeli hasonló esetek elkerülése érdekében célszerű lenne, ha a felsőoktatási intézmények kollégiumaiban a mosdók gumiból készülnének. Sőt tovább megyek, a WC-csésze is legyen gumírozott, így talán kevesebb diák törné szilánkosra a fogazatát az ülőke peremén reggelente, amikor a túl jól sikerült bulik utáni – kötelező jellegű – vécébe kiabálás nevű program következik soron.

De a dudor eredetét illetően még mindig nem jutottam dűlőre, ez csak egy feltételezés a keletkezésének körülményeire nézve. A többiek nem nézik ennyire tárgyilagosan a helyzetet, bizonyosra veszik, hogy az ütéstől lettem dudoros, és hogy a szemem is ezért szikrázik még mindig. Elkereszteltek Küklopsznak. Kár, hogy nem a tarkómat ütöttem be, azt eltakarná a hajam.
Tegnap este addig bizonygattam a barátosnémnak, hogy nem is vagyok olyan beteg, míg mérgében azt nem mondta, hogy akkor nyalogassam végig a kilincseket, hátha összeszedek még valami jót magamnak. Ilyen egy együttérző alak ez. Meg azt is mondta, hogy úgy csillog a szemem a láztól, hogy mindegy lenne, ha lekapcsolnánk a villanyt. És hogy olyan gyenge vagyok, hogy az Egri csillagok c. Gárdonyi remekművet sem bírom felemelni.

Hát először is, az egy nagyon vastag könyv, másodszor meg fel bírom emelni, csak egy kicsit pihennem kell, és belekapaszkodni mind a két kezemmel. Erre a barátosném csak annyit mondott, hogy fegyvertelen emberrel nem hajlandó szellemi párbajra. Persze, mindig ezt mondja, ha kifogy az érvekből. Meg mutogatni is szokott, de nem mondom meg hogy mit, mert csúnyákat, meg egyébként is csak rám tartozik, mert nekem mutatja.
Ma reggel idejött a barátosném savanyú pofával gratulálni, hogy túléltem az éccakát, valószínűleg már megmaradok. Az ő tolmácsolásában ez a következőképpen hangzott: sose fogsz már kiszáradni a cipődből, mi? Szívet melengető érzés ilyet hallani kora reggel. Ilyen egy együttérző alak ez.

Fordított esetben én nem hiszem, hogy sokáig bírnám cérnával. Az első nyavalygásoknál nyakon önteném egy pohár hideg vízzel, (verjük le a lázadat!), rázárnám az ajtót és elmennék vásárolni. Aztán csináljon, amit akar.
Vagy az is lehet, hogy tölcsért dugnék a szájába, és zacskóból önteném bele az orvosságot, a forró teát meg mindent. A lázmérőt meg pillanatragasztóval odaragasztanám a hónaljához. Ilyen egy együttérző alak vagyok.
De egyébként, egészen elviselhető ez a félkegyelmű. Majdnem kifogástalan.
Amikor éhes vagyok, enni ad, amikor nyűgös vagyok, tűr nekem, amikor lerobbanok, ápol. Há’ kell ennél több?

* Még egy év...

Ha visszakapnék egy évet az eddigi életemből, olyan dolgokkal tölteném ki, amiket mindig halogattam, mert úgy gondoltam, vannak fontosabb tennivalóim is.
Ha újra élhetnék egy évet, akkor több időt töltenék a szeretteimmel, a barátaimmal, a családommal.

Megtennék pár dolgot, amit sosem tettem, de mindig vonzottak. Kiugrani egy repülőből, érezni a süvítő szelet az arcomon, régóta terveztem, de sosem voltam elég bátor ahhoz, hogy megtegyem. Így csak álom maradt.

Sokáig szerettem volna egy kis foxterriert, mert olyan bolondos kutya, mindig jókedvre deríti az embert. Intelligens, mindemellett szeretnivaló kis szőrcsomó. De nem lett volna elég időm, hogy megfelelően gondoskodjak róla, nyomorgatni meg nem akartam, így lett még egy tétel, - ha csak átmenetileg is – de kihúzva álmaim véget nem érő listájáról.

Ha tényleg visszakapnám ezt az időt, talán nem is tennék semmi nagyot vagy fontosat. Talán csak élvezném a semmittevést. Nézném a teraszon lévő virágokat, amint megcsillan a leveleiken a lemenő nap utolsó sugara, és búcsúcsókként aranyló fénnyel borítja be őket.

Viharban kiállnék az eresz alá, hallgatnám az eső zaját, beszívnám a friss levegőt, és csak hagynám, hogy a szél az arcomba csapjon és felborzolja a hajamat.
Mindig nevetnék, amikor a húgom viccet mesél, akkor is, ha már ezerszer hallottam, és előre tudom, melyik mondat következik, mikor vesz levegőt, és mikor áll meg egy kicsit a mesélésben, hogy el ne nevesse a végét. Többet játszanék vele, mert az idő olyan gyorsan repül, és a végén felnő anélkül, hogy eleget foglalkoztam volna vele.

Többet beszélgetnék az apukámmal, a legnagyszerűbb és legfontosabb emberrel az életemben. Sokkal többet. Mert egyre kevesebb időm marad, amikor még beszélgethetek vele.

És nem halogatnám az olyan dolgokat, mint megírni egy levelet a barátaimnak, használni a drágábbik parfümömet, hordani azokat a ruháimat, amiket valamilyen más alkalomra tartogatok.

Mert lehet, hogy már nem lesznek jók rám, nem fognak tetszeni, és lehet, hogy nem is lesz olyan különleges alkalom, amire várok. Vagy ha lesz, akkor lehet, hogy már én nem leszek…