* Ják umru

Nem szeretek beteg lenni, lázasan sokkal elviselhetetlenebb vagyok, mint egyébként. Ingerelni csak saját felelősségre. A barátosném ki is ragasztott az ajtónkra egy vörös keresztet és aláírta, hogy a belépés következményekkel járhat. Most rajtunk röhög a fél koli.

Kezd nagyon eluralkodni rajtam, már alig van szabad akaratom. Reggel nem tudtam dolgozni menni, mert úgy rám ripakodott, hogy bújjak vissza az ágyba, hogy mukkanni sem mertem. Már rendelkezik a negyvenévesek összes zsörtölődési képességével, annak ellenére, hogy még csak feleannyi idős.
Körbedúcolt párnákkal, ötpercenként méri a lázamat, és fővesztés terhe mellett kénytelen vagyok befelé kapdosni az orrom alá dugott gyógyszereket. Kicsit közelharcolunk a gyógyszerezésnél, mert nem hagyom magam, aztán mikor a torkomra térdel, kénytelen vagyok a rövidebbet húzni, rongyos életem érdekében. Meg vagyok félemlítve, csak pislogni merek. Az orvosságadagomat már egy hétre előre megettem, ez teljesen nyilvánvaló, csak nem merek ezzel kapcsolatban szót emelni, ki tudja, milyen következményekkel járhat.

Míg kiment a konyhába megmelegíteni az ebédet, addig én gyorsan átszöktem a szomszéd szobába, teljesítve ezzel kötelező napi megjelenésemet a civilizációban és áthágva az összes tilalmat, amit a barátosném azért állított fel, hogy a szomszédokat – és az emberiséget úgy általában – megvédje a kórtól, amit terjesztek.
A szobánk előtt ácsorgó diákok meghökkent ábrázatát nem tudtam mire vélni, de aztán beazonosítottam a ruházatom iránti rémülettel. A fenékig érő, csipkés hálóingemre rávettem az aszexuális sport felsőmet, emellett egy pár, tüdőig felrántott térdzokni díszelgett a lábamon. Azt hiszem, nem voltam elég szalonképes. A társadalom még nincs eléggé felkészülve a divat terén bevezetni óhajtott újításaimra.

Nem pazaroltam a drága időmet magyarázkodásra, szem előtt tartva, hogy a barátosném bármikor visszajöhet és visszaparancsolhat az ágyamba, inkább csak szó nélkül eltűntem a szomszéd ajtó mögött, és elégedett voltam, hogy sikerült kicselezni a fogva tartómat.
Jöttömre a szomszédok arca furcsa fintorba rándult, ami valószínűleg annak az észvesztő szagú kenőcsnek köszönhető, amivel tetőtől talpig be lettem borítva mire kettőt pislantottam, azzal a felkiáltással, hogy hamarabb lemegy a lázad. Ennek cáfolataként három fokot szökött feljebb a hőmérő higanyszála.
És a barátosném alapos munkát végzett, egy cm vastag réteg fedett mindenütt. Simán mehetnék tüzet oltani benne, még védőruha se kellene. A szagától valószínűleg éjszaka sem fogok tudni aludni, de majd odaállok az észkombájn ágya mellé, hogy ő se tudjon.

Jelentős minőségcsökkenés indult meg a szervezetemben: a bal kezem már csak korlátozottan engedelmeskedik az akaratomnak, az alsó állkapcsomban meglazult két fog és a homlokomon keletkezett egy diónyi duzzanat. Na, lehet, hogy a dudor attól lett, hogy a fürdőben kiesett a fésű a kezemből, és mikor lehajoltam utána, irtózatosan odacsattintottam a fejemet a mosdó széléhez. Amiket utána mondtam, az nem nyomdaképes.
Nagyjából összeállítottam a családon belüli szaporodási kísérletek genetikai következményeinek tizenkét pontba szedett vázlatát. Az elmélettől a kivitelezésig. Apa büszke lett volna rám, ha hallja a szívből jövő, őszinte szavaimat. Valamint javaslatokat tettem arra nézve, hogy a jövőbeli hasonló esetek elkerülése érdekében célszerű lenne, ha a felsőoktatási intézmények kollégiumaiban a mosdók gumiból készülnének. Sőt tovább megyek, a WC-csésze is legyen gumírozott, így talán kevesebb diák törné szilánkosra a fogazatát az ülőke peremén reggelente, amikor a túl jól sikerült bulik utáni – kötelező jellegű – vécébe kiabálás nevű program következik soron.

De a dudor eredetét illetően még mindig nem jutottam dűlőre, ez csak egy feltételezés a keletkezésének körülményeire nézve. A többiek nem nézik ennyire tárgyilagosan a helyzetet, bizonyosra veszik, hogy az ütéstől lettem dudoros, és hogy a szemem is ezért szikrázik még mindig. Elkereszteltek Küklopsznak. Kár, hogy nem a tarkómat ütöttem be, azt eltakarná a hajam.
Tegnap este addig bizonygattam a barátosnémnak, hogy nem is vagyok olyan beteg, míg mérgében azt nem mondta, hogy akkor nyalogassam végig a kilincseket, hátha összeszedek még valami jót magamnak. Ilyen egy együttérző alak ez. Meg azt is mondta, hogy úgy csillog a szemem a láztól, hogy mindegy lenne, ha lekapcsolnánk a villanyt. És hogy olyan gyenge vagyok, hogy az Egri csillagok c. Gárdonyi remekművet sem bírom felemelni.

Hát először is, az egy nagyon vastag könyv, másodszor meg fel bírom emelni, csak egy kicsit pihennem kell, és belekapaszkodni mind a két kezemmel. Erre a barátosném csak annyit mondott, hogy fegyvertelen emberrel nem hajlandó szellemi párbajra. Persze, mindig ezt mondja, ha kifogy az érvekből. Meg mutogatni is szokott, de nem mondom meg hogy mit, mert csúnyákat, meg egyébként is csak rám tartozik, mert nekem mutatja.
Ma reggel idejött a barátosném savanyú pofával gratulálni, hogy túléltem az éccakát, valószínűleg már megmaradok. Az ő tolmácsolásában ez a következőképpen hangzott: sose fogsz már kiszáradni a cipődből, mi? Szívet melengető érzés ilyet hallani kora reggel. Ilyen egy együttérző alak ez.

Fordított esetben én nem hiszem, hogy sokáig bírnám cérnával. Az első nyavalygásoknál nyakon önteném egy pohár hideg vízzel, (verjük le a lázadat!), rázárnám az ajtót és elmennék vásárolni. Aztán csináljon, amit akar.
Vagy az is lehet, hogy tölcsért dugnék a szájába, és zacskóból önteném bele az orvosságot, a forró teát meg mindent. A lázmérőt meg pillanatragasztóval odaragasztanám a hónaljához. Ilyen egy együttérző alak vagyok.
De egyébként, egészen elviselhető ez a félkegyelmű. Majdnem kifogástalan.
Amikor éhes vagyok, enni ad, amikor nyűgös vagyok, tűr nekem, amikor lerobbanok, ápol. Há’ kell ennél több?