Hello Németország!

Na. óvatosan kell írni, mert az ember nővére is olvas. :D és a németországos részt meg hót ziher hogy megnézi. :D

Egyet meg kell hagyni, úgy tudok utazni, mint senki más. Mindig kárt teszek valakiben, még jó, hogy az ábrázatomon ez nem látszik elsőre. Csak amikor beülök a vonatba, és a bőröndöm majdnem visszaesik a mellettem ülő bácsi fejére, akkor kezdenek az emberek kicsit furcsán nézni. Meg amikor a gyümölcslét úgy bontom ki, hogy fröcsköl mindenhová, rögtön van egy csomó helyem, mert mindenki igyekszik olyan távolra húzódni, ahogy csak lehet.

A tegnapi utazáson is kitettem magamért. Parádésan búcsúztam el a szülőfalumtól, a vonatozást azzal kezdtem, hogy még felszállás előtt beestem a vagon alá. Ha babpnás lennék, azt mondanám, hogy rossz ómen.

Ahová az emberek lépni szoktak, mert a lépcső arra való, aki nem tudná, abba én belekapaszkodtam, hogy legalább a felsőtestemet mentsem. Nagyon helyes. Szerencse, hogy már megállt a vonat, különben már nem Hájas Csilla lennék, hanem féllábú. Nem mindegy. Miután felbicegtem a vonatra, az összes akaraterőmet igénybe kellett vennem, hogy ne kezdjek el hangosan jajgatni. Egy porcleválást olyan garantáltnak éreztem, mint annak a rendje. Később ugyanezt a lábamat úgy odacsattintottam az asztalkához, hogy öröm volt nézni annak, aki nem érezte. Érezni kevésbé volt öröm. Sőt, egyáltalán nem, hogy pontosítsak. Biztosra vettem, hogy a térdkalácsomat már csak egy hártya tartja egybe a többi összetevővel, és csak a szűk farmeremnek köszönhetem, hogy nem esett ki alul, a bokámnál.
Végezetül, mielőtt leszálltunk az emberrel, rám esett a bőrönd és pozordjává törte, a fentebb említett, fogyasztásra nem alkalmas kalácsot, ami a szép időkben még az én tulajdonomat képezte. Rend a lelke mindennek.

Hiába csomagoltam én olyan gondosan, ahogy csak lehetett, hogy ne kobozzanak el semmit a reptéren, okulva a legutóbbi esetből, ugye... mégsem ment a beszállás minden gond nélkül, mert a kurva bőröndnek kerekei is vannak! És ebből kifolyólag nagyobb volt a mérete a megengedettnél. Szóval, kénytelen voltam feladni csomagként. Aminek nem örültem annyira, mert hallottam már egy-két történetet arról, hogy milyen finoman bánnak ezekkel. És ismételten, amit megtakarítottam a vámon, az elment a réven. Na mindegy. Legalább nem tört össze semmi. Ezért aggódtam a legjobban.

Hányszor kell nekem még repülni, hogy végre zökkenőmentesen menjen minden?