Nagyapátlanul

Azt mondják, a sírás jó, mert a sírás tisztít, mert a sírás már az elengedés része.

Talán van benne igazság, de ha a lélek fáj, elapadnak a könnyek. Az ember sírna, hogy megkönnyebbüljön, csak valahogy nem sikerül.

Nem tudok látványosan sírni.

Magamban, némán jajgatok.

Mikor először léptem be a házba nagyapa halála után, kicsit félve néztem az ágyára. Azt hiszem, a tudatalattim azt súgta, még ott lesz; hogy nincs valóság nélküle, csak rossz álom, amelyből mindjárt felébredek; hogy ismét láthatom a magasra dúcolt párnák között mosolyogni, vagy zsörtölődni, mert nagymama még nem adta oda a gyógyszerét; vagy langyos a kávé, nyitva maradt az ajtó.

Úgy reméltem...

Ágybeli nélkül még sosem láttam az ágyát. Szívfacsaróan kopár volt.

Szerettem volna leülni a szélére, hogy közelebb érezzem egy kicsit. Ostobaság, én is tudom. Nagyapa már elköltözött.

Apa szerint jó helyre. Remélem. Hogy valójában hol van, csak az Isten tudja.

Mi csak azt, hogy semmivé foszlott.

Erről a fájdalomról nehéz írni.

Ébren fekszem az ágyamban, a plafont bámulom, és a könnyeim belecsorognak a fülembe.

Utolsó szó jogán

Azt hittem, megoldjuk. 

Annyira hittem: ha két ember igazán akarja, megoldja. 

Az a baj, hogy csak az egyik akarta igazán. 

Én.

Még sokáig fájni fogsz. Nemcsak a négy év, az emlékek, hanem a jövő miatt, ami lehettünk volna.

Azt kérted, ne írjak erről, ne csináljak „kirakatpert”. 
Hogy írjam meg később, mikor már lecsengett. Mégis most írom meg, mert így könnyebb egy kicsit. 
Kiírom magamból, ami úgy fáj, hogy rosszul vagyok tőle. Hogy ne égessen annyira, hogy tényleg elengedjelek, ne csak magamat áltassam vele, mert a sajgó fájdalommal már könnyebben boldogulok. 
Azzal még sokáig élhet az ember.

Ma van a születésnapod. 
Úgy szeretnék valami jót kívánni, de nem tudok. 
Még sokáig nem fogom elhinni, hogy az életünk egymás nélkül zajlik tovább. 

Hogy barátok maradunk, meg hogy köszönök neked: faszság.

Akik úgy szerették egymást, mint mi, sose lehetnek barátok. 
Nekem nem megy. 
Látni sem akarlak.

Mert ha látlak, a varasodó seb újra felszakad, ömlik belőle a vér. Nincs annyi géz a világon, ami elállíthatná.

Csalódott vagyok, szomorú és elkeseredett. Eltépek minden szálat, ami hozzád kötött. Nem akarom elhinni, hogy az első kísértésre félredobtál minket. 

Eltépem a fényképeket, az összes ajándékot kidobom. Mindent megsemmisítek. Azt akarom, hogy olyan legyen az életem, mintha sose jártál volna benne. El akarom felejteni, milyen volt, mikor még szerettél, mert ha még egyszer eszembe jut, megőrülök. 

Ne írj. 
Ne hívj. 
Ne keress. 
Hagyj békén.

Ma van a születésnapod. Minden önuralmamra szükségem van, hogy azt tudjam kívánni, légy boldog. 

Dalom fáj

Senki nem sírt még így, ahogy én.

Vannak tragédiák, amikre felkészülhet az ember. Villámcsapásra, ami egyik pillanatról a másikra fenekestől felfordít mindent, lehetetlen.

Volt a tragédia előtti életem, és van ez a mostani.

A kettő alig hasonlít.

Mindenki bírja a fájdalmat, kivéve azt, aki érzi, már Shakespeare is megmondta.

Gyarló módon elvárom, hogy neked is fájjon, hogy te is szenvedj, és amikor sírni látlak, megnyugszom: téged is marcangol a kín, neked is rémálom az egész.

Valójában csak az történt, hogy magammal rántottalak a szakadékba.

Nem tudom, találok-e megoldást. Mert nincs egyszerű megoldás. Hidd el: ha lenne, most élnék vele.

Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít.

Már kislányként tudtam, ez kegyes hazugság.

Vannak sebek, amiket senki és semmi nem gyógyíthat be.

Az emberek azt hiszik, a bánat puha, könnyektől nedves köd csupán. Dőreség. A fájdalomban nincs semmi puha, az igazi fájdalom kemény, mint a kő, és éget, mint a tűz.

Mindent feléget.

Bár mondhatnám, hogy ugyanaz vagyok, aki voltam.

Nem vagyok az. Nem az vagyok.

A könnyeim befelé, a lelkembe csorognak.

Ha megtelik, belefulladok?

A semmibe bámultál, és éreztem: ugyanúgy szenvedsz, mint én.

Átöleltük egymást, és csak ültünk együtt, mint két elveszett, szerencsétlen ember.

Nem akarom, hogy kikopj az életemből, hogy kikopjak az életedből.

Nem akarom, hogy továbblépjünk.

Nem akarom, hogy emlék legyél. Azt akarom, hogy valódi legyél.

Nem akarok tervet kovácsolni arra az időre, amikor már nem lesz MI, amikor már csak TE meg ÉN leszünk.

Nekem csak egy tervem van, és azt akarom, hogy működjön.

Leginkább azt akarom, hogy te boldog légy.

De akire most vágysz, nem én vagyok.

Elengedlek.

Vérző szívvel, könnyes szemmel.

Sírva búcsúzunk, de ha igazi a szerelem, akkor ez jó sírás.

Mert elválasztva lenni valakitől, akit szeretünk: fáj.

Ha már nem fáj, nem is szeretjük.

Nem azt jelenti, hogy közönyös lettem irántad, hogy nem felejtelek.

Mégis: hagylak repülni, szabadon szállni. Hogy keresd meg, ami hiányzik.

Ha az enyém vagy, ha egy kicsit is az enyém voltál valaha, akkor úgyis visszatalálsz hozzám.

Hiszem, hogy összetartozunk. Ha nem hinném, már rég halott lennék. Hiszem, mert az nem lehet, hogy eddig tartson.

Kell, hogy legyen tovább. Ha két ember együtt és igazán akar valamit, akkor van kiút.

Ehhez kell két ember. Egy nem elég.

De addig élnem kell ebben a világban, ami most elsötétült előttem.

Gépiesen megyek tovább, teszem a dolgom. Talán egyszer majd újra magamhoz térek.

Héjanász

Visszaadom a fülbevalót.
Mióta elváltak útjaink, nem bírok úgy ránézni, hogy ne törne rám a sírás.
Inkább visszaadom.
Remélem, a temérdek közös emlék lassan megfakul, s végül olyan messzire kerülsz tőlem, hogy képes leszek mosolyogva gondolni rád. Anélkül, hogy beleremegne a szám széle.
Kikopsz az életemből, én is a tiédből. Továbblépünk.
Ha mégis maradsz örök emléknek – mert közös négy évünk hosszú idő –, sok év múlva, ha szembejössz az utcán, visszaköszönök, talán azt is megkérdezem, hogy vagy.
Titokban, önző módon mégis makacsul remélni fogom: soha nem találsz jobbat, mint én.
Rég elengedtük egymás kezét, és nekem fáj, hogy csak most vettem észre.
Nem készültem fel arra az időre, amikor már nem lesz MI, mikor már csak TE meg ÉN leszünk.
Ilyenkor csak a túlélés számít. Túlélni a nappalt, aztán az éjszakát, majd megint a nappalt.
Közben bugyuta kisgyerekként újra és újra feltépni a ragtapaszt, s megnézni, mennyit gyógyult az eleven seb.
Emléknek talán örökre megmaradsz, mert négy év hosszú idő.
Ha sok év múlva szembejössz az utcán, visszaköszönök. Még az is lehet, megkérdezem, hogy vagy.
De titokban, önző módon még sokáig remélni fogom: nem találtál jobbat, mint én.

Isten veled, Nagyapa!

Nagyapa meghalt. Mert nyolcvanöt éves volt, öreg volt, és mert nem lehet örökké élni. Igen, igen, tudom. Pár emlék még hosszú idő múltán is élénken él bennem.

Emlékszem, mikor kicsi voltam, az öcsémmel sok időt töltöttünk nagymamáéknál. Nagyapa hintát készített nekünk, amivel olyan magasra lehetett szállni, hogy a fejünk érte a lugast, létrát szegelt, hogy a kamra fölötti padon berendezhessem a főhadiszállásomat, egy karácsonyeste pedig behozott két kisnyulat a szobába, és kiszedhettük őket a szőnyegre. Nagymama másnap nagyon görbén nézett nagyapára.

Nagyon sok évvel ezelőttről eszembe jut, hogy mindig ketten mentünk füvet szedni a nyulaknak az iskolakertbe. Nagyapa hozta a sarlóját, zsákot a fűnek, feltette a bicikli saroglyájára, és míg komótosan teleszedte a zsákot frissen vágott illatos fűvel, addig én csigákat kerestem a bokrok között, és úgy örültem, mikor találtam egyet.

Emlékszem, egy szenteste nagymama elvitt a városba sétálni, hogy megcsodáljuk a nagy karácsonyfát és míg nem vagyunk otthon, az angyalka elhozhassa az ajándékot. Esett a hó, és én kinyújtottam a nyelvemet, hogy a hópelyhek ráessenek. Mikor hazaértünk, nagyapa lelkendezve szaladt elénk, hogy pont most járt itt az angyalka. Megkérdeztem, milyen színű volt a ruhája, mire azt válaszolta, hogy szürke. Emlékszem, meghökkentem. Angyal, és szürke ruhában jött? Mikor bármilyen ruhája lehetne? Pont karácsonykor? Egy Barbie-babát hozott és Mars csokit. Hatéves lehettem.

Egyszer letépkedtük öcsémmel a zöld paradicsomot, és mert nem volt ehető, egymást hajigáltuk vele. Mikor nagyapa észrevette, beparancsolt minket a házba, de előtte még elkobozta lövőeszközeinket. Miközben átnyújtottam a paradicsomot, szétnyomtam a tenyerén és sietve beiszkoltam nagymama védő szárnyai alá, így nagyapa mérges tenyere a mögöttem baktató gyanútlan öcsém hátát érte. Aznap nagyon elégedett voltam magammal.
Ezt a csínyt sokszor emlegettük, kicsit az öcsém kárára, kicsit a gyerekkor után sóvárogva.

Amikor édesapám kamasz volt, nagyapa épített neki egy kicsi szobát a padlásra. Ajtó, ablak, ágy, egy polc, egy kicsi asztal és a retesz az ajtón volt az összes berendezése, és persze a nagy kémény, ami félig elfoglalta az egyik falat, és amitől éktelen nagy füst keletkezett a szobában, valahányszor nagymama befűtött odalenn.
Emlékszem, milyen diadallal vettem birtokba egy nyáron, mikor kiharcoltam, hogy fenn alhassak. Közös szobánk volt édesapámmal, még ha én időben kicsit később birtokoltam is.

Az újévet egy másik országban ünnepeltem, sokat nevettem egész nap, míg nagyapa itthon vért hányt és este meghalt. Még csak haza sem értem időben.
Hiányzik a temetés, hiányzik, hogy én is elköszönjek. Az év még csak most kezdődött, és nekem már nincs nagyapám.

"Istenem, mielőtt eljön az aratás ideje, engedd megérlelődni a lelkem!"
Selma Lagerlöf