Isten veled, Nagyapa!

Nagyapa meghalt. Mert nyolcvanöt éves volt, öreg volt, és mert nem lehet örökké élni. Igen, igen, tudom. Pár emlék még hosszú idő múltán is élénken él bennem.

Emlékszem, mikor kicsi voltam, az öcsémmel sok időt töltöttünk nagymamáéknál. Nagyapa hintát készített nekünk, amivel olyan magasra lehetett szállni, hogy a fejünk érte a lugast, létrát szegelt, hogy a kamra fölötti padon berendezhessem a főhadiszállásomat, egy karácsonyeste pedig behozott két kisnyulat a szobába, és kiszedhettük őket a szőnyegre. Nagymama másnap nagyon görbén nézett nagyapára.

Nagyon sok évvel ezelőttről eszembe jut, hogy mindig ketten mentünk füvet szedni a nyulaknak az iskolakertbe. Nagyapa hozta a sarlóját, zsákot a fűnek, feltette a bicikli saroglyájára, és míg komótosan teleszedte a zsákot frissen vágott illatos fűvel, addig én csigákat kerestem a bokrok között, és úgy örültem, mikor találtam egyet.

Emlékszem, egy szenteste nagymama elvitt a városba sétálni, hogy megcsodáljuk a nagy karácsonyfát és míg nem vagyunk otthon, az angyalka elhozhassa az ajándékot. Esett a hó, és én kinyújtottam a nyelvemet, hogy a hópelyhek ráessenek. Mikor hazaértünk, nagyapa lelkendezve szaladt elénk, hogy pont most járt itt az angyalka. Megkérdeztem, milyen színű volt a ruhája, mire azt válaszolta, hogy szürke. Emlékszem, meghökkentem. Angyal, és szürke ruhában jött? Mikor bármilyen ruhája lehetne? Pont karácsonykor? Egy Barbie-babát hozott és Mars csokit. Hatéves lehettem.

Egyszer letépkedtük öcsémmel a zöld paradicsomot, és mert nem volt ehető, egymást hajigáltuk vele. Mikor nagyapa észrevette, beparancsolt minket a házba, de előtte még elkobozta lövőeszközeinket. Miközben átnyújtottam a paradicsomot, szétnyomtam a tenyerén és sietve beiszkoltam nagymama védő szárnyai alá, így nagyapa mérges tenyere a mögöttem baktató gyanútlan öcsém hátát érte. Aznap nagyon elégedett voltam magammal.
Ezt a csínyt sokszor emlegettük, kicsit az öcsém kárára, kicsit a gyerekkor után sóvárogva.

Amikor édesapám kamasz volt, nagyapa épített neki egy kicsi szobát a padlásra. Ajtó, ablak, ágy, egy polc, egy kicsi asztal és a retesz az ajtón volt az összes berendezése, és persze a nagy kémény, ami félig elfoglalta az egyik falat, és amitől éktelen nagy füst keletkezett a szobában, valahányszor nagymama befűtött odalenn.
Emlékszem, milyen diadallal vettem birtokba egy nyáron, mikor kiharcoltam, hogy fenn alhassak. Közös szobánk volt édesapámmal, még ha én időben kicsit később birtokoltam is.

Az újévet egy másik országban ünnepeltem, sokat nevettem egész nap, míg nagyapa itthon vért hányt és este meghalt. Még csak haza sem értem időben.
Hiányzik a temetés, hiányzik, hogy én is elköszönjek. Az év még csak most kezdődött, és nekem már nincs nagyapám.

"Istenem, mielőtt eljön az aratás ideje, engedd megérlelődni a lelkem!"
Selma Lagerlöf