Azt mondják,
a sírás jó, mert a sírás tisztít, mert a sírás már az elengedés része.
Talán van
benne igazság, de ha a lélek fáj,
elapadnak a könnyek. Az ember sírna, hogy megkönnyebbüljön, csak valahogy nem
sikerül.
Nem tudok
látványosan sírni.
Magamban,
némán jajgatok.
Mikor
először léptem be a házba nagyapa halála után, kicsit félve néztem az ágyára. Azt hiszem, a tudatalattim azt súgta, még ott lesz; hogy
nincs valóság nélküle, csak rossz álom, amelyből mindjárt felébredek; hogy
ismét láthatom a magasra dúcolt párnák között mosolyogni, vagy zsörtölődni,
mert nagymama még nem adta oda a gyógyszerét; vagy langyos a kávé, nyitva
maradt az ajtó.
Úgy reméltem...
Ágybeli nélkül még sosem láttam az ágyát. Szívfacsaróan kopár
volt.
Szerettem
volna leülni a szélére, hogy közelebb érezzem egy kicsit. Ostobaság, én is
tudom. Nagyapa már elköltözött.
Apa szerint
jó helyre. Remélem. Hogy valójában hol van,
csak az Isten tudja.
Mi csak
azt, hogy semmivé foszlott.
Erről a fájdalomról
nehéz írni.
Ébren
fekszem az ágyamban, a plafont bámulom, és a könnyeim belecsorognak a fülembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése