Mióta elváltak útjaink, nem bírok úgy ránézni, hogy ne törne rám a sírás.
Inkább visszaadom.
Remélem, a temérdek közös emlék lassan megfakul, s végül olyan messzire kerülsz tőlem, hogy képes leszek mosolyogva gondolni rád. Anélkül, hogy beleremegne a szám széle.
Kikopsz az életemből, én is a tiédből. Továbblépünk.
Ha mégis maradsz örök emléknek – mert közös négy évünk hosszú idő –, sok év múlva, ha szembejössz az utcán, visszaköszönök, talán azt is megkérdezem, hogy vagy.
Titokban, önző módon mégis makacsul remélni fogom: soha nem találsz jobbat, mint én.
Rég elengedtük egymás kezét, és nekem fáj, hogy csak most vettem észre.
Nem készültem fel arra az időre, amikor már nem lesz MI, mikor már csak TE meg ÉN leszünk.
Ilyenkor csak a túlélés számít. Túlélni a nappalt, aztán az éjszakát, majd megint a nappalt.
Közben bugyuta kisgyerekként újra és újra feltépni a ragtapaszt, s megnézni, mennyit gyógyult az eleven seb.
Emléknek talán örökre megmaradsz, mert négy év hosszú idő.
Ha sok év múlva szembejössz az utcán, visszaköszönök. Még az is lehet, megkérdezem, hogy vagy.
De titokban, önző módon még sokáig remélni fogom: nem találtál jobbat, mint én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése