Búcsúzó Nagymama

Mióta nagyapa meghalt, látom nagymamán, hogy nem tud mit kezdeni a nyakába szakadt rengeteg idővel.
Komótosan gombolja a kabátját, jobb zsebébe olvasószemüveg, bal zsebébe zsebkendő.
Majd megcseréli a  két zseb tartalmát.

A hét napjai közül minden péntek a nagymamáé.
Péntekenként kihúzom magam a kötelezettségeim alól, és nagymamázok.
Nagymamázok, amíg megtehetem.
Kitakarítok, elmosogatok, beszélgetünk.
Meghallgatom ugyanazokat a történeteket újra meg újra.
Vidám vagyok, nevetgélünk, és közben valami szorítja a mellkasomat.

Amikor elköszönök, hátranézve látom, ahogy az ablakon keresztül néz utánam az én madárcsontú, törékeny nagymamám és tudom, hogy várja a következő pénteket.

Szívfacsaró látvány végignézni ahogy drága nagymamám egyre ritkábban emlékszik arra, hová tette a pénztárcáját, befizette-e a számlákat, ebédelt-e.
Rosszul vagyok attól, hogy látnom kell, ahogy fokozatosan leépül.
Nincs elviselhetetlenebb a tehetetlenségnél és attól, hogy nem tudom átvállalni a feladatát, nem tudok emlékezni helyette.


Szeretettel nézek az idős emberekre mert szeretném, ha aggkoromban rám is szeretettel nézne valaki.

Ilyenkor mindig azt remélem, az Isten megengedi, hogy nagymama egy kicsit tovább élhessen.