Fénysugár

A mi macskánk olyan mafla, hogy néha kételkedem benne, hogy macska egyáltalán. Egészen biztos, hogy az egerekkel összebarátkozna, ha lennének nekünk, ahelyett, hogy az irtásukra törekedne. Irtani a húgomat szokta, inkább több, mint kevesebb sikerrel. Na, nem mintha védelemre szorulna a kis aranyos, mert az esetek többségében ő provokálja ezeket a csonkítási kísérleteket, csak hát az ember a saját vérét védi nyilvánvalóan, még akkor is, ha ez a fentebb említett egyed esetenként elég sáros a témát illetően.

Szóval az a szörnyű gyanú vert gyökeret a fejemben, hogy ez nem macska. Sokkal inkább nyúl. Tudom, először én is röhögtem, de mikor véresre karmolta a lábszáraimat, mert nem adtam időben és elegendő mennyiségű uborka- és paradicsomdarabkákat, akkor kicsit megállt a kés a kezemben. Létezik ez? Vagy csak a miénk defektes? Erre a magyarázatra sokkal jobban hajlok, meg sem lepődnék, ami azt illeti.

A húgom újabban el van tiltva a fekete éccakától, (ez a macska, csak szólok) bizonyos egészségügyi okokból kifolyólag, ezért csak akkor nyomorgatja, amikor senki sem látja. Viszont ha sokáig csendben van és a macska sincs szem előtt, akkor tudjuk, hogy egészen biztosan sírás lesz belőle, és a húgom sokáig nem fogja akarni mutatni a karját. Általában ilyen kimenetelűek a macska és a házban található hétéves közötti interakciók. Csak a sérült testrészek változnak. De nem tanul belőlük, amin csodálkozom is, mert ettől eltekintve magasan szárnyal a többi gyerek fölött. Szeretem azt hinni, hogy nekem is van közöm hozzá.

Szeretek a húgommal társasjátékokat játszani, egyrészt itt stabil játékszabályok vannak és nem olyanok, amiket ő talál ki az adott percben, másrészt pedig, annyira szórakoztató, ahogy a kockát rázza. Összefogja a két kis markában a dobozt, amiben rázza, félig süket vagyok általában egy-egy parti Ki nevet a végén? után, de ez olyankor nem számít, és úgy rázza, de úgy, mintha az élete függne tőle, hogy teljesítse a percenkénti dobásszámot. Az egész feje mozog bele. Előre-hátra, ütemesen, ahogy arra koncentrál, hogy a kockát rázza, a szemei külön mozognak és a szája... A szája félig nyitva, tiszta nyál körbe, és nem tudom, hogy csinálja, de időnként sikeresen elharapja a nyelvét is.

Én meg csak nekidőlök a radiátornak, és nevetek és egyre csak nevetek, de úgy, hogy a könnyem kicsordul. Ilyenkor elfelejtek mindent ami fáj, elfelejtem, hogy az életem fenekestől felfordult, hogy azt sem tudom, merre tovább.
Mekkora áldás, hogy van egy tökmag a házban!