Csak egy röpke bejelenteni való: egy darabig most nem írok semmit, ezért elnézést kérek, tőled speciel nem, mert eléggé a bögyömben vagy. De a többiekre érvényes az elnézéskérés és a bájos szempilla rebegtetés egészen addig, amíg egyszer majd Názárovicsnak lesz igaza, és úgy marad a szemem hóttomig. Vagy inkább az övéig.
Kicsit elfoglalt vagyok, na. Vessetek meg. Vagy el. Gyűjtenem kell a pontjaimat a doktorihoz. És még nem tudom, hogy kezdjek hozzá. Senki sem akar adni a sajátjából. Szégyellje magát mindenki.
Ha az ösztöndíjbizottság megkérdezi, hogy miért szeretném azt a két betűt a nevem elé, és én azt találom válaszolni, hogy hiúságból (ami, egyébként teljes mértékben fedné a valóságot), akkor nagy valószínűség szerint örökre ki lennék húzva az ösztöndíjasok listájáról egy alkoholos filccel. Ezt elkerülendő kellenek a pontok. Meg annak is hasznát venném, ha valaki mondana egy jó indokot, egy hihetőt, hogy miért szeretném annyira azt a két nyomorúságos betűt. Azért, hogy az apukám büszke legyen rám. De ez csak nekem elfogadható érv, ami üti az összes többit.
Na jóccaka, Maca!
2011. szeptember 28., szerda
2011. szeptember 17., szombat
Megvénültem
Az idővel mindösszesen annyi a problémám, hogy azok kevés dolgok közé tartozik, amik fölött nincs hatalmam. Egy hétévessel elbánok, még egy Názárovits-csal is, de az idő... az idő nekem is sok.
Egy bölcs ember mondta valamikor, hogy amin nem tudsz változtatni, azt fogadd el, mert az idegeskedéstől szaporodnak a ráncok, és az egyéb öregedésre utaló jelek. Sajnos kénytelen vagyok megfogadni, mert most már az idő is ellenem dolgozik.
A nevezetes eseményre való tekintettel, csaptunk egy halotti tort, ahogy a félkegyelmű barátosném fogalmazott, és nem értette, miért fordult vérbe a szemem szinte azonnal. Na mindegy, megkezdtük az előkészületeket a toromra, zárt körű volt, csak Henci meg Edina kapott meghívót, és mert ezt a bomlott elméjű Názárovitsot nem tudtam hová tenni, lévén, hogy ő bérli a másik ágyat a szobámban, ő is ott volt. És emelte a jelenlétével a halotti hangulatot. Semmi extra program, elénekeltek nekem pár zsoltárt, Edina még a Himnuszba is belekezdett, és csak azért nem fejezte be, mert elaludt a második sor után. Na jó, nem is így volt. Kezdem az elején.
A barátosném csillogó szemekkel segédkezett a franciasalátában, amit én baljós vastagbélremegéssel toleráltam, de annyira lelkes volt, hogy elnéztem neki. Mikor már a második tányért csorbította ki, akkor észrevétlenül kezdtem adagolni a műanyag tányérokat. Igazság szerint, azt sem bántam volna, ha a fazékból eszünk, sokba fájt nekem ez a segédkezés, az a szomorú helyzet. Még a darabolásnál, furcsállottam, hogy alig gyarapszik a tojás a tányérban, viszont a héja egyre több. Kérdőn néztem Názárovits-ra, ki ette meg a tojást? Aszongya, ő nem látta, mert háttal állt és az arca nem látszott. Na, kicsit hiteltelen volt ez nekem, mert a szája sarkában ott fityegett egy darab sárgája. Nem merem írni, hogy fehérje, mert félreérthető lenne. És hadd éljek még.
Na, minden viszontagság ellenére meglett valahogy a saláta, és helyenként még tyúktermék is volt benne, nem a szarra gondolok. Utána gyorsan kitakarodtunk az állomásra Henciék elé, mert a világvégéről (Szlatina) naponta egyszer jár vonat, és olyan lassan jön, hogy csak éccaka ér ide. Előtte még kisepertem egy fél krumplit ennek a padlizsánhajúnak a szempillái közül, aszongya hagymapucolás közben került oda. Csak én nem látom az összefüggést?
Sötétben bandukoltunk ki az állomásra, mert Ukrajnában nem divat a közvilágítás. Még mindig a csernobili sugárzásból táplálkozunk. Názárovits persze hogy belelépett valamibe, aminek a szaga végigkísért minket, és egész úton azzal gyanúsított, hogy én voltam. Mármint a forrás. A cipőt kidobtuk. Názárovits még nem tudja. Henciék nagyon boldogok voltak, hogy újra körülölelte őket a tündöklő egyéniségem. Igaz a szájukból ez valahogy úgy hangzott, hogy Csilla, be nem áll a pofád. Ugyebár ne feledkezzünk meg arról, h messziről jött ember azt mond, amit nem szégyell. A szlatinai meg végképp.
Miután bepakoltuk Hencit meg Edinát a szobába, Názárovits bölcsen megjegyezte, hogy annyi hely sincs, hogy köpni lehessen. Volt. Én tudtam. Egy röpke kézitusa után megkezdtük hivatalosan a tort. Nyitányként Názárovits összetört egy tálat. A levest már nem tudtam megmenteni belőle. Nem mondom, hogy sajnos, mert borzasztó íze volt. A barátosném főzte. Talán, ha szépen megkérem, legközelebb nem fog telefonálni közben. Nem, ez így nem helyes. Talán, ha szépen megkérem, legközelebb nem fog akarni főzni. Szépen kérésből ász vagyok. Többet a konyha felé se fog szagolni.
Dobtunk a kutyának, ami azt jelenti, hogy ettünk. Ki így, ki úgy. Ki leöntötte a nadrágját, kit meg Názárovits-nak hívnak. Utána jött az érdemi rész. Emeltünk egy kicsit az alkoholszintünkön, a sok sörtől bódult hím, csak úgy pislogott, mikor belibegtünk frissen, és fiatalon, és szépen, és Henci óriási mellekkel. A sambucáról azt kell tudni, hogy én most ittam először szakszerű mixer által kevert verziót. korábban már ittunk hasonlót, a részképzés alatt, ugyanezzel a brigáddal, de azt a részt fedje homály. Erről jut eszembe, Henci, Ella üzeni, hogy adós vagy két pohárral. Azokért cserébe, amiket a sambuca oltárán áldoztunk fel.
Két kör több volt mint elég. Érdekes érzés, talán ahhoz áll a legközelebb, mikor az ember légcsövén folyékony ólmot öntenek le. A barátosnémé nagyon forró lehetett, mert sziszegve és lógó nyelvvel távozott. A kávészemeket a tetején nagyon élveztem, még reggel is találtam néhány darabkát a szájüregemben. Hazafelé menet egy kicsit csuklottam, olyan két kilométernyit. Pár vodka-narancs is lecsúszott, nem számolta senki, csak az üvegekből ítéltem meg reggel, hogy elég jó volt a parti. Akarom mondani a tor. A barátosném elég sokat kérdezősködött az előző esti eseményekkel kapcsolatban, itt-ott kiesett pár óra. Főleg az a rész, hogy vonszoltuk be a szobába, és miért nézett a portásnéni furcsán. Nekem kellett volna matt részegnek lennem, elvégre is én vagyok teljesen nagykorú a világ összes államában. Mostantól vigyáznom kell magamra, mert büntethető lettem.
Mennem kell aludni, hogy a bőröm hamvasságát még sokáig megőrizzem és a tekintetem még tovább csillogó maradjon. Egyszer eljön az idő, amikor már nem lesz pénzem drogokra. Meg kell tanulnom más praktikákhoz folyamodni.
Jóccaka Maca!
P.s.: A fenti események valóságosak és megtörténtek. A fejemben.
Egy bölcs ember mondta valamikor, hogy amin nem tudsz változtatni, azt fogadd el, mert az idegeskedéstől szaporodnak a ráncok, és az egyéb öregedésre utaló jelek. Sajnos kénytelen vagyok megfogadni, mert most már az idő is ellenem dolgozik.
A nevezetes eseményre való tekintettel, csaptunk egy halotti tort, ahogy a félkegyelmű barátosném fogalmazott, és nem értette, miért fordult vérbe a szemem szinte azonnal. Na mindegy, megkezdtük az előkészületeket a toromra, zárt körű volt, csak Henci meg Edina kapott meghívót, és mert ezt a bomlott elméjű Názárovitsot nem tudtam hová tenni, lévén, hogy ő bérli a másik ágyat a szobámban, ő is ott volt. És emelte a jelenlétével a halotti hangulatot. Semmi extra program, elénekeltek nekem pár zsoltárt, Edina még a Himnuszba is belekezdett, és csak azért nem fejezte be, mert elaludt a második sor után. Na jó, nem is így volt. Kezdem az elején.
A barátosném csillogó szemekkel segédkezett a franciasalátában, amit én baljós vastagbélremegéssel toleráltam, de annyira lelkes volt, hogy elnéztem neki. Mikor már a második tányért csorbította ki, akkor észrevétlenül kezdtem adagolni a műanyag tányérokat. Igazság szerint, azt sem bántam volna, ha a fazékból eszünk, sokba fájt nekem ez a segédkezés, az a szomorú helyzet. Még a darabolásnál, furcsállottam, hogy alig gyarapszik a tojás a tányérban, viszont a héja egyre több. Kérdőn néztem Názárovits-ra, ki ette meg a tojást? Aszongya, ő nem látta, mert háttal állt és az arca nem látszott. Na, kicsit hiteltelen volt ez nekem, mert a szája sarkában ott fityegett egy darab sárgája. Nem merem írni, hogy fehérje, mert félreérthető lenne. És hadd éljek még.
Na, minden viszontagság ellenére meglett valahogy a saláta, és helyenként még tyúktermék is volt benne, nem a szarra gondolok. Utána gyorsan kitakarodtunk az állomásra Henciék elé, mert a világvégéről (Szlatina) naponta egyszer jár vonat, és olyan lassan jön, hogy csak éccaka ér ide. Előtte még kisepertem egy fél krumplit ennek a padlizsánhajúnak a szempillái közül, aszongya hagymapucolás közben került oda. Csak én nem látom az összefüggést?
Sötétben bandukoltunk ki az állomásra, mert Ukrajnában nem divat a közvilágítás. Még mindig a csernobili sugárzásból táplálkozunk. Názárovits persze hogy belelépett valamibe, aminek a szaga végigkísért minket, és egész úton azzal gyanúsított, hogy én voltam. Mármint a forrás. A cipőt kidobtuk. Názárovits még nem tudja. Henciék nagyon boldogok voltak, hogy újra körülölelte őket a tündöklő egyéniségem. Igaz a szájukból ez valahogy úgy hangzott, hogy Csilla, be nem áll a pofád. Ugyebár ne feledkezzünk meg arról, h messziről jött ember azt mond, amit nem szégyell. A szlatinai meg végképp.
Miután bepakoltuk Hencit meg Edinát a szobába, Názárovits bölcsen megjegyezte, hogy annyi hely sincs, hogy köpni lehessen. Volt. Én tudtam. Egy röpke kézitusa után megkezdtük hivatalosan a tort. Nyitányként Názárovits összetört egy tálat. A levest már nem tudtam megmenteni belőle. Nem mondom, hogy sajnos, mert borzasztó íze volt. A barátosném főzte. Talán, ha szépen megkérem, legközelebb nem fog telefonálni közben. Nem, ez így nem helyes. Talán, ha szépen megkérem, legközelebb nem fog akarni főzni. Szépen kérésből ász vagyok. Többet a konyha felé se fog szagolni.
Dobtunk a kutyának, ami azt jelenti, hogy ettünk. Ki így, ki úgy. Ki leöntötte a nadrágját, kit meg Názárovits-nak hívnak. Utána jött az érdemi rész. Emeltünk egy kicsit az alkoholszintünkön, a sok sörtől bódult hím, csak úgy pislogott, mikor belibegtünk frissen, és fiatalon, és szépen, és Henci óriási mellekkel. A sambucáról azt kell tudni, hogy én most ittam először szakszerű mixer által kevert verziót. korábban már ittunk hasonlót, a részképzés alatt, ugyanezzel a brigáddal, de azt a részt fedje homály. Erről jut eszembe, Henci, Ella üzeni, hogy adós vagy két pohárral. Azokért cserébe, amiket a sambuca oltárán áldoztunk fel.
Két kör több volt mint elég. Érdekes érzés, talán ahhoz áll a legközelebb, mikor az ember légcsövén folyékony ólmot öntenek le. A barátosnémé nagyon forró lehetett, mert sziszegve és lógó nyelvvel távozott. A kávészemeket a tetején nagyon élveztem, még reggel is találtam néhány darabkát a szájüregemben. Hazafelé menet egy kicsit csuklottam, olyan két kilométernyit. Pár vodka-narancs is lecsúszott, nem számolta senki, csak az üvegekből ítéltem meg reggel, hogy elég jó volt a parti. Akarom mondani a tor. A barátosném elég sokat kérdezősködött az előző esti eseményekkel kapcsolatban, itt-ott kiesett pár óra. Főleg az a rész, hogy vonszoltuk be a szobába, és miért nézett a portásnéni furcsán. Nekem kellett volna matt részegnek lennem, elvégre is én vagyok teljesen nagykorú a világ összes államában. Mostantól vigyáznom kell magamra, mert büntethető lettem.
Mennem kell aludni, hogy a bőröm hamvasságát még sokáig megőrizzem és a tekintetem még tovább csillogó maradjon. Egyszer eljön az idő, amikor már nem lesz pénzem drogokra. Meg kell tanulnom más praktikákhoz folyamodni.
Jóccaka Maca!
P.s.: A fenti események valóságosak és megtörténtek. A fejemben.
2011. szeptember 12., hétfő
Macskanyúzás - felsőfokon!
Többször említettem már, hogy a macskának nálunk elég viszontagságos az élete. Szívós kis dög ez, úgy látom. Majdnem olyan mint Chuck Norris. Csak vele ellentétben, ez a macska egészen valóságos, főleg amikor hajnali fél tízkor végiggyalogol az arcomon, és gyökeret ver a torkomon. Én nem tudom, ennyire nem lenne világos, hogy a macskákról alkotott véleményem egy szóban kifejezve mindössze annyi, hogy siccc?! Esetleg még a takarodj jöhet szóba. De ezt nem mindig használom, amikor a barátosném is jelen van, mert félek, hogy magára veszi. Én azt vallom, hogy egy élőlénynek egyszerre csak egy vezényszót tanítsunk meg, és mivel a macska egy egyszerűbb életforma, ezért ő kapta a rövidebbet.
Az ilyen ébresztésektől már csak az a rosszabb, amikor a húgom bejön a szobámba, miközben én az igazak álmát alszom, hadd tegyem hozzá, és a mutató- valamint a hüvelykujja közé csippenti a szemhéjamat, hogy benézzen alá, és leellenőrizze, hogy valóban alszom-e? És aztán apáék engem vonnak felelősségre, hogy vajon honnan ismer a gyerek feltűnően sok káromkodást? Mintha én bármiféle információval szolgálhatnék ezzel kapcsolatban. A törékeny családi béke megőrzésének érdekében mindig azt felelem, hogy az iskolában tanulhatta a sok gyerek között, manapság már egyáltalán nem szűrik a jelentkezőket, mindenféle modortalan gyereket felvesznek. Vagy, ha esetleg nem ott, akkor talán a fogorvosnál, ott is mindig ragad valami építő az emberre. Én a szókincsem legjavát ott szedtem össze, egy-egy ideget ért fúrás után.
Persze nem akkor amikor én ülök a gyóntatószékben. Akkor csak bélremegés van. És gyors ámbár alapos átértékelése a személyiségemnek és a magamról kialakított képemnek. A máz lehullik, és csak egy rettegő, gyáva egérke marad, akit pont úgy hívnak mint engem. Különös, nem?
Még ehhez a témakörhöz azt tenném hozzá, hogy érdekesen gondoskodik a húgom a macskáról. Ha szerinte éhes a dög, akkor addig fogja mártogatni a fejét a tejbe, amíg minden csupa tejes nem lesz, de a macska egy kortyot sem iszik, természetesen. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy utálja a tejet. Én nem tudom, milyen macska ez, valószínűleg gyári hibás, mert ingyen kaptuk. Az sokszor nem túl biztató. Aztán, további gondoskodások: ha a húgom szerint a macskának fára kell másznia, akkor fog is, mert ha magától nem akar, akkor feldobálja, egy ágon majd csak fennakad. Továbbá, ha a húgom szerint a macska elfáradt, akkor ölben viszi azokra a helyekre, ahová szerinte a macskának feltétlenül el kell jutnia. Amikor nem érzi elég sebesnek magát, akkor dobja az állatot, ebből kifolyólag eshetett meg az is, hogy amikor az ágyra akarta dobni azt a dögöt, nem emelte elég magasra, vagy mi, és a macska koppant egy máriásat az oldalán.
A húgom egyébként sokat fejlődött, meglepve tapasztaltam, hogy már nem visít, ha nyúzom, hanem szép csendben tűri. Kis cseles a bambi, rájött, hogy így hamarabb szabadul. A hétvégén dióztunk, aminek köszönhetően hat ujjamon a bőr elég siralmasan néz ki a körmök környékén, és csak halványan emlékeztet ápolt, női körmökre, amik eredetileg voltak. Halálra voltam dolgoztatva, Csilla törj még diót, még, még, még! Kis Mussolini. Alig győztem a kalapáccsal törni, míg a naccsága ült a kisszéken, és tömte befelé a szájába, ami hasonlatos a Názárovitséhoz, feneketlen lyuk az is. Ez a kis bambi szeret velem lenni. Mindig csak beszélgetne, amit én nem is bánok, csak muszáj vagyok figyelni, mert ha nem lát reakciót akkor képes elismételni ugyanazt hetvenkétszer. És szeret az ölemben ülni, de puszit nem tudok kicsikarni tőle. Vagyis, ha jókedvében találom, akkor nagy kegyesen kioszt két adagot, de az, hogy én is összecuppantgassam, szóba sem jöhet. Ezért amikor a házbanlévőkisgyereknyomorgatós hadművelet esedékes, és már a szóban forgó nyúzni valót is becserkésztem, ezzel kezdem. Naponta öt nyomorgatás érkezik menetrend szerint, amikor ritkán vagyok otthon, akkor több. Annyi engedményt tettem, hogy hozzám nem kell naponta többször imádkozni vörös szőnyegen, térdre borulva. A vörös szőnyeget elengedem, egye fene.
A hétvégén elég sokat sóhajtozott ez a bambi, ami meglepett, mert ha jól emlékszem, ez a jellemvonás a hétéveseknek nem sajátja. Aztán kiderült, hogy az a probléma, hogy még nem mozog egy foga sem, pedig már másodikos. És az első osztályban már van két gyerek, akinek nincs foga. És most mi lesz? Komoly dolgok ezek, és igazán hálás vagyok a Mennybélinek, hogy meg tudtam állni, és nem kezdtem el vihogni, mint valami gyengeelméjű. Igaz, hogy egy kicsit féltem megszólalni, mert várható volt, hogy bármelyik pillanatban előtör belőlem az állat és szegény gyereket halálra ijesztem. Úgy néz ki, kezdek felnőni. Mintha érne az agyam.
A nap eseménye, hogy a kedvenc tanáromról kiderült: van szíve. Igaz, hogy jó mélyen, de azért van, akárhogy is titkolja. Nagy dolog ez. Becsülöm.
Továbbá láttam ma egy szép szemszínt, illetve kettőt, mert nem vak félig. Ja, a magamén kívül. Kék volt. Tiszta kék. Hm, nem is vettem észre eddig.
Az ilyen ébresztésektől már csak az a rosszabb, amikor a húgom bejön a szobámba, miközben én az igazak álmát alszom, hadd tegyem hozzá, és a mutató- valamint a hüvelykujja közé csippenti a szemhéjamat, hogy benézzen alá, és leellenőrizze, hogy valóban alszom-e? És aztán apáék engem vonnak felelősségre, hogy vajon honnan ismer a gyerek feltűnően sok káromkodást? Mintha én bármiféle információval szolgálhatnék ezzel kapcsolatban. A törékeny családi béke megőrzésének érdekében mindig azt felelem, hogy az iskolában tanulhatta a sok gyerek között, manapság már egyáltalán nem szűrik a jelentkezőket, mindenféle modortalan gyereket felvesznek. Vagy, ha esetleg nem ott, akkor talán a fogorvosnál, ott is mindig ragad valami építő az emberre. Én a szókincsem legjavát ott szedtem össze, egy-egy ideget ért fúrás után.
Persze nem akkor amikor én ülök a gyóntatószékben. Akkor csak bélremegés van. És gyors ámbár alapos átértékelése a személyiségemnek és a magamról kialakított képemnek. A máz lehullik, és csak egy rettegő, gyáva egérke marad, akit pont úgy hívnak mint engem. Különös, nem?
Még ehhez a témakörhöz azt tenném hozzá, hogy érdekesen gondoskodik a húgom a macskáról. Ha szerinte éhes a dög, akkor addig fogja mártogatni a fejét a tejbe, amíg minden csupa tejes nem lesz, de a macska egy kortyot sem iszik, természetesen. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy utálja a tejet. Én nem tudom, milyen macska ez, valószínűleg gyári hibás, mert ingyen kaptuk. Az sokszor nem túl biztató. Aztán, további gondoskodások: ha a húgom szerint a macskának fára kell másznia, akkor fog is, mert ha magától nem akar, akkor feldobálja, egy ágon majd csak fennakad. Továbbá, ha a húgom szerint a macska elfáradt, akkor ölben viszi azokra a helyekre, ahová szerinte a macskának feltétlenül el kell jutnia. Amikor nem érzi elég sebesnek magát, akkor dobja az állatot, ebből kifolyólag eshetett meg az is, hogy amikor az ágyra akarta dobni azt a dögöt, nem emelte elég magasra, vagy mi, és a macska koppant egy máriásat az oldalán.
A húgom egyébként sokat fejlődött, meglepve tapasztaltam, hogy már nem visít, ha nyúzom, hanem szép csendben tűri. Kis cseles a bambi, rájött, hogy így hamarabb szabadul. A hétvégén dióztunk, aminek köszönhetően hat ujjamon a bőr elég siralmasan néz ki a körmök környékén, és csak halványan emlékeztet ápolt, női körmökre, amik eredetileg voltak. Halálra voltam dolgoztatva, Csilla törj még diót, még, még, még! Kis Mussolini. Alig győztem a kalapáccsal törni, míg a naccsága ült a kisszéken, és tömte befelé a szájába, ami hasonlatos a Názárovitséhoz, feneketlen lyuk az is. Ez a kis bambi szeret velem lenni. Mindig csak beszélgetne, amit én nem is bánok, csak muszáj vagyok figyelni, mert ha nem lát reakciót akkor képes elismételni ugyanazt hetvenkétszer. És szeret az ölemben ülni, de puszit nem tudok kicsikarni tőle. Vagyis, ha jókedvében találom, akkor nagy kegyesen kioszt két adagot, de az, hogy én is összecuppantgassam, szóba sem jöhet. Ezért amikor a házbanlévőkisgyereknyomorgatós hadművelet esedékes, és már a szóban forgó nyúzni valót is becserkésztem, ezzel kezdem. Naponta öt nyomorgatás érkezik menetrend szerint, amikor ritkán vagyok otthon, akkor több. Annyi engedményt tettem, hogy hozzám nem kell naponta többször imádkozni vörös szőnyegen, térdre borulva. A vörös szőnyeget elengedem, egye fene.
A hétvégén elég sokat sóhajtozott ez a bambi, ami meglepett, mert ha jól emlékszem, ez a jellemvonás a hétéveseknek nem sajátja. Aztán kiderült, hogy az a probléma, hogy még nem mozog egy foga sem, pedig már másodikos. És az első osztályban már van két gyerek, akinek nincs foga. És most mi lesz? Komoly dolgok ezek, és igazán hálás vagyok a Mennybélinek, hogy meg tudtam állni, és nem kezdtem el vihogni, mint valami gyengeelméjű. Igaz, hogy egy kicsit féltem megszólalni, mert várható volt, hogy bármelyik pillanatban előtör belőlem az állat és szegény gyereket halálra ijesztem. Úgy néz ki, kezdek felnőni. Mintha érne az agyam.
A nap eseménye, hogy a kedvenc tanáromról kiderült: van szíve. Igaz, hogy jó mélyen, de azért van, akárhogy is titkolja. Nagy dolog ez. Becsülöm.
Továbbá láttam ma egy szép szemszínt, illetve kettőt, mert nem vak félig. Ja, a magamén kívül. Kék volt. Tiszta kék. Hm, nem is vettem észre eddig.
2011. szeptember 9., péntek
Pótvizsgaszezon
A pótvizsgák olyanok mint a gyümölcs, egyszer beérnek. Az a szomorú, hogy ezeknél az aratásoknál én valahogy mindig jelen találok lenni. De minden félévben. Na, jó, tisztelet a harmadik félévemnek, ott nem volt egy sem. De igazán nem rajtam múlott.
És úgy néz ki, fejlődni találtam valamicskét, egy hajszál választ el attól, hogy a bizottsági vizsgával is megismerkedjek. Remélem, megtart az a hajszál. Ez azért van, mert nekem egész nyáron eszemben sem volt a mai magyar, hogy a brant. Hát igen, szép barnára sültem, ami már jön le darabokban, de azt hiszem nagy ára lesz.
Négy napig nyammogtam azt a szerencsétlen grammatikát, a tűz vesse fel minden betűjét, és mégsem vagyok biztos benne, hogy sikerült a dolgozatom. Azt hiszem, ez inkább az én képességeimről állít ki egy szánalmasan vérszegény bizonyítványt.
Még ha elmélet lenne, az ember bevágja, és ámen. De neeem, ez gyakorlat, kérem szépen, hát mi vagyok én, Kótyuk Pista bácsi? Ezek magyar diplomát akarnak adni nekem év végén, többek között. Hát, minden erőmmel védekezek ellene, úgy látom.
És úgy néz ki, fejlődni találtam valamicskét, egy hajszál választ el attól, hogy a bizottsági vizsgával is megismerkedjek. Remélem, megtart az a hajszál. Ez azért van, mert nekem egész nyáron eszemben sem volt a mai magyar, hogy a brant. Hát igen, szép barnára sültem, ami már jön le darabokban, de azt hiszem nagy ára lesz.
Négy napig nyammogtam azt a szerencsétlen grammatikát, a tűz vesse fel minden betűjét, és mégsem vagyok biztos benne, hogy sikerült a dolgozatom. Azt hiszem, ez inkább az én képességeimről állít ki egy szánalmasan vérszegény bizonyítványt.
Még ha elmélet lenne, az ember bevágja, és ámen. De neeem, ez gyakorlat, kérem szépen, hát mi vagyok én, Kótyuk Pista bácsi? Ezek magyar diplomát akarnak adni nekem év végén, többek között. Hát, minden erőmmel védekezek ellene, úgy látom.
2011. szeptember 2., péntek
Honfoglalás 2011
Elfoglaltuk a hont. Újra. Többen is pályáztak a szobánkra, lévén egy kitűnő állapotú szoba, még azután is, hogy a tavalyi évet egész végig benne laktuk. Én is. Ez a nem semmi. Igaz, hogy többen szemet vetettek a lakosztályunkra, de a barátosném hangosan és jól artikuláltan közölte, hogy aki ellenünk mer szállni, csontját töri. Tömören megmondta, mit gondol és kész. Laca nincs, faca se, laca-faca meg egyáltalán meg sincs említve.
A hon elfoglalásában nem volt túl sok szerepem, a barátosném más jellegű feladatokat bízott rám, lényegében annyi volt az én dolgom, hogy leplezzem tébolyodott mivoltomat és kontrolláljam a nyálműködésemet. Názárovits szerint nem kéne ilyen hangosan vihogni, mi vagyok én, ló? Hát, ha a kínai horoszkópot nézzük, akkor tényleg ló vagyok, és így nem keserít el, hogy egyik-másik jellemvonás időnként kiütközik belőlem. Csak farkam ne nőjön. Azt a párkapcsolatom nehezen viselné el. De ezek a tények a barátosnémat nem érdeklik, szerinte messziről süt rólam, hogy az elmém már nagyon régen megbomlott, és úgy érezte, ez veszélybe sodorhatja az eddig megszokott kollégiumi életszínvonalunkat.
Eh, megszoktam én már ezeket az előítéleteket. Végül is, száz szónak is egy a vége, (ezt a közmondást amúgy sosem értettem.) a lényeg az, hogy ismét mi uraljuk a tizenhetes termet. Ami olyan nagy, hogy keresztbe is meg hosszába is át lehet köpni. Egyszer kipróbáltuk, hogy a barátosném állt a szoba végében én meg az ajtóban és pont eltaláltam. Nem is tudtam hogy képes vagyok két métert köpni. Utána meg szaladni, mert a homlokon köpött egyén bizonyos szankciókat szeretett volna bevezetni a cselekedetemet illetően, amikre én nem tartottam igényt.
Jahaaaaj, lehet, hogy stréberül hangzik, de majd kibújok a bőrömből, hogy újra hallgathatom, milyen nőiesen horkol a másik ágyon ez a féleszű. És hogy nem férünk a szekrényben, mert ez, mert EZ nagy e-vel és még nagyobb z-vel az összes ruháját elhozta, és az én összes ruhám már nem fér. Mikor világosan megbeszéltük, hogy idén én hozom a ruháimat, ő meg csak azt amit hordani is fog. A barátosném szerint, amit én mondok, az nem megbeszélés, az a megbeszélés, amire ő azt mondja, hogy nem.
Ilyenkor mondom neki, hogy magyarul beszéljen, mert nekem csak egy érettségim van. Ilyenkor kezd el úgy vihogni, hogy egyáltalában nem lehet elleplezni semmilyen módon a bomlott elméjét, és mikor foglaljuk a szobát, félek, hogy negatívan leszünk elbírálva ebből kifolyólag...
A hon elfoglalásában nem volt túl sok szerepem, a barátosném más jellegű feladatokat bízott rám, lényegében annyi volt az én dolgom, hogy leplezzem tébolyodott mivoltomat és kontrolláljam a nyálműködésemet. Názárovits szerint nem kéne ilyen hangosan vihogni, mi vagyok én, ló? Hát, ha a kínai horoszkópot nézzük, akkor tényleg ló vagyok, és így nem keserít el, hogy egyik-másik jellemvonás időnként kiütközik belőlem. Csak farkam ne nőjön. Azt a párkapcsolatom nehezen viselné el. De ezek a tények a barátosnémat nem érdeklik, szerinte messziről süt rólam, hogy az elmém már nagyon régen megbomlott, és úgy érezte, ez veszélybe sodorhatja az eddig megszokott kollégiumi életszínvonalunkat.
Eh, megszoktam én már ezeket az előítéleteket. Végül is, száz szónak is egy a vége, (ezt a közmondást amúgy sosem értettem.) a lényeg az, hogy ismét mi uraljuk a tizenhetes termet. Ami olyan nagy, hogy keresztbe is meg hosszába is át lehet köpni. Egyszer kipróbáltuk, hogy a barátosném állt a szoba végében én meg az ajtóban és pont eltaláltam. Nem is tudtam hogy képes vagyok két métert köpni. Utána meg szaladni, mert a homlokon köpött egyén bizonyos szankciókat szeretett volna bevezetni a cselekedetemet illetően, amikre én nem tartottam igényt.
Jahaaaaj, lehet, hogy stréberül hangzik, de majd kibújok a bőrömből, hogy újra hallgathatom, milyen nőiesen horkol a másik ágyon ez a féleszű. És hogy nem férünk a szekrényben, mert ez, mert EZ nagy e-vel és még nagyobb z-vel az összes ruháját elhozta, és az én összes ruhám már nem fér. Mikor világosan megbeszéltük, hogy idén én hozom a ruháimat, ő meg csak azt amit hordani is fog. A barátosném szerint, amit én mondok, az nem megbeszélés, az a megbeszélés, amire ő azt mondja, hogy nem.
Ilyenkor mondom neki, hogy magyarul beszéljen, mert nekem csak egy érettségim van. Ilyenkor kezd el úgy vihogni, hogy egyáltalában nem lehet elleplezni semmilyen módon a bomlott elméjét, és mikor foglaljuk a szobát, félek, hogy negatívan leszünk elbírálva ebből kifolyólag...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)