Megvénültem

Az idővel mindösszesen annyi a problémám, hogy azok kevés dolgok közé tartozik, amik fölött nincs hatalmam. Egy hétévessel elbánok, még egy Názárovits-csal is, de az idő... az idő nekem is sok.
Egy bölcs ember mondta valamikor, hogy amin nem tudsz változtatni, azt fogadd el, mert az idegeskedéstől szaporodnak a ráncok, és az egyéb öregedésre utaló jelek. Sajnos kénytelen vagyok megfogadni, mert most már az idő is ellenem dolgozik.

A nevezetes eseményre való tekintettel, csaptunk egy halotti tort, ahogy a félkegyelmű barátosném fogalmazott, és nem értette, miért fordult vérbe a szemem szinte azonnal. Na mindegy, megkezdtük az előkészületeket a toromra, zárt körű volt, csak Henci meg Edina kapott meghívót, és mert ezt a bomlott elméjű Názárovitsot nem tudtam hová tenni, lévén, hogy ő bérli a másik ágyat a szobámban, ő is ott volt. És emelte a jelenlétével a halotti hangulatot. Semmi extra program, elénekeltek nekem pár zsoltárt, Edina még a Himnuszba is belekezdett, és csak azért nem fejezte be, mert elaludt a második sor után. Na jó, nem is így volt. Kezdem az elején.

A barátosném csillogó szemekkel segédkezett a franciasalátában, amit én baljós vastagbélremegéssel toleráltam, de annyira lelkes volt, hogy elnéztem neki. Mikor már a második tányért csorbította ki, akkor észrevétlenül kezdtem adagolni a műanyag tányérokat. Igazság szerint, azt sem bántam volna, ha a fazékból eszünk, sokba fájt nekem ez a segédkezés, az a szomorú helyzet. Még a darabolásnál, furcsállottam, hogy alig gyarapszik a tojás a tányérban, viszont a héja egyre több. Kérdőn néztem Názárovits-ra, ki ette meg a tojást? Aszongya, ő nem látta, mert háttal állt és az arca nem látszott. Na, kicsit hiteltelen volt ez nekem, mert a szája sarkában ott fityegett egy darab sárgája. Nem merem írni, hogy fehérje, mert félreérthető lenne. És hadd éljek még.

Na, minden viszontagság ellenére meglett valahogy a saláta, és helyenként még tyúktermék is volt benne, nem a szarra gondolok. Utána gyorsan kitakarodtunk az állomásra Henciék elé, mert a világvégéről (Szlatina) naponta egyszer jár vonat, és olyan lassan jön, hogy csak éccaka ér ide. Előtte még kisepertem egy fél krumplit ennek a padlizsánhajúnak a szempillái közül, aszongya hagymapucolás közben került oda. Csak én nem látom az összefüggést?

Sötétben bandukoltunk ki az állomásra, mert Ukrajnában nem divat a közvilágítás. Még mindig a csernobili sugárzásból táplálkozunk. Názárovits persze hogy belelépett valamibe, aminek a szaga végigkísért minket, és egész úton azzal gyanúsított, hogy én voltam. Mármint a forrás. A cipőt kidobtuk. Názárovits még nem tudja. Henciék nagyon boldogok voltak, hogy újra körülölelte őket a tündöklő egyéniségem. Igaz a szájukból ez valahogy úgy hangzott, hogy Csilla, be nem áll a pofád. Ugyebár ne feledkezzünk meg arról, h messziről jött ember azt mond, amit nem szégyell. A szlatinai meg végképp.

Miután bepakoltuk Hencit meg Edinát a szobába, Názárovits bölcsen megjegyezte, hogy annyi hely sincs, hogy köpni lehessen. Volt. Én tudtam. Egy röpke kézitusa után megkezdtük hivatalosan a tort. Nyitányként Názárovits összetört egy tálat. A levest már nem tudtam megmenteni belőle. Nem mondom, hogy sajnos, mert borzasztó íze volt. A barátosném főzte. Talán, ha szépen megkérem, legközelebb nem fog telefonálni közben. Nem, ez így nem helyes. Talán, ha szépen megkérem, legközelebb nem fog akarni főzni. Szépen kérésből ász vagyok. Többet a konyha felé se fog szagolni.

Dobtunk a kutyának, ami azt jelenti, hogy ettünk. Ki így, ki úgy. Ki leöntötte a nadrágját, kit meg Názárovits-nak hívnak. Utána jött az érdemi rész. Emeltünk egy kicsit az alkoholszintünkön, a sok sörtől bódult hím, csak úgy pislogott, mikor belibegtünk frissen, és fiatalon, és szépen, és Henci óriási mellekkel. A sambucáról azt kell tudni, hogy én most ittam először szakszerű mixer által kevert verziót. korábban már ittunk hasonlót, a részképzés alatt, ugyanezzel a brigáddal, de azt a részt fedje homály. Erről jut eszembe, Henci, Ella üzeni, hogy adós vagy két pohárral. Azokért cserébe, amiket a sambuca oltárán áldoztunk fel.

Két kör több volt mint elég. Érdekes érzés, talán ahhoz áll a legközelebb, mikor az ember légcsövén folyékony ólmot öntenek le. A barátosnémé nagyon forró lehetett, mert sziszegve és lógó nyelvvel távozott. A kávészemeket a tetején nagyon élveztem, még reggel is találtam néhány darabkát a szájüregemben. Hazafelé menet egy kicsit csuklottam, olyan két kilométernyit. Pár vodka-narancs is lecsúszott, nem számolta senki, csak az üvegekből ítéltem meg reggel, hogy elég jó volt a parti. Akarom mondani a tor. A barátosném elég sokat kérdezősködött az előző esti eseményekkel kapcsolatban, itt-ott kiesett pár óra. Főleg az a rész, hogy vonszoltuk be a szobába, és miért nézett a portásnéni furcsán. Nekem kellett volna matt részegnek lennem, elvégre is én vagyok teljesen nagykorú a világ összes államában. Mostantól vigyáznom kell magamra, mert büntethető lettem.

Mennem kell aludni, hogy a bőröm hamvasságát még sokáig megőrizzem és a tekintetem még tovább csillogó maradjon. Egyszer eljön az idő, amikor már nem lesz pénzem drogokra. Meg kell tanulnom más praktikákhoz folyamodni.

Jóccaka Maca!

P.s.: A fenti események valóságosak és megtörténtek. A fejemben.