Mézeskalács főiskola

Ezt a bejegyzést azért írom, mert szeretném magamat majd évek múlva is emlékeztetni arra, hogy mi a következménye annak, ha az ember vagánykodni akar, és felelőtlenül ígérget összevissza. Nem érdemes.
Karácsonyi ünnepség a főiskolán annyit jelent, hogy az évfolyamnak virítani kell valamit. Jelen esetben nem virágot. Hanem valami előadást. És a dicső negyedik évfolyam mit választ?

Ahelyett, hogy megtanulna egy verset, meg énekelne kettőt, felkészülne a műsorra egy óra alatt, inkább mézeskalácsból összeállítja a főiskolát, és utána meg káromkodik, mert nem tudja szállítani, olyan nagy. Hozzátenném zárójelbe azt is, hogy az egy óra többszöröse alatt készült el, használhatatlanná tettük a konyhát legalább tíz négyzetméteren, az összes kárt még fel sem mértem, de az már feltűnt, hogy a nadrágom valamiért rettenetesen cukormázas, a zsebeim tele voltak liszttel, a telefonomon beragadt két billentyű, és két porcelán tányért eltörtünk. Még nem tudom hogy fogok elszámolni vele otthon, szerintem karácsonykor fogom bejelenteni, nem is, inkább itt: Apuci, eltörtem a kék tányérokat, teljesen nem akarattal. A mézeskalács főiskola áldozatokat követelt. Názárovits hajából le kellett vágni egy tincset, mert olyan ragacsos volt, hogy nem lehetett kimosni.

Párszor pótolni kellett a hozzávalókat, mert kevésnek bizonyultak, a hozzáértésünket és a profizmusunkat támassza alá az is, hogy a cukormázat meg lehetett volna csinálni fél csomag porcukorból, de mi belenyomtunk három zacskóval, biztos ami biztos, tuti ami ziher, és még így is reszkettünk, hogy nem fog megkötni. Úgy megkötött mint a beton. Utána már többen mondták, hogy miért így csináltátok, mikor úgy könnyebb lett volna. Csak azért hagytuk szankció nélkül ezeket a megjegyzéseket, mert sokáig tartott volna a mézeskalácsra fröccsent vért tisztogatni. Nagyon szeretem, amikor a zacskós leves ossza az észt.

A masszát Julika nyakába varrtuk, aki egy óvatlan pillanatban kiejtette a száján, hogy tud gyúrni, utána egész este minket átkozott, mert rögtön lecsaptunk rá. Mikor megsült, az illata nagyon nyálfakasztó volt, de megtartóztattuk magunkat, mert egyrészt, hogy nézne ki a főiskola ha itt-ott harapás által előidézett óriási lyukak tátonganak rajta, másodszor pedig, azért nem ettünk belőle, mert a higiéniai körülmények, amik között készült, még csak meg sem közelítették az általánosan elvárt minimumot. Nyilván kollégiumi körülmények között sütöttük, ami azért már jelez egy bizonyos szintű felszereltséget és szakmai hozzáértést, de sajnos hiányzott belőle néhány alapvető összetevő, mint például a sok méz, mert sajnáltuk belepocsékolni, inkább magunkba pocsékoltuk, mindenkinek jutott egy nagy evőkanállal, Názárovicsnak kettővel, mert sovány. És nagyon erőszakos.

Az én funkcióm az volt, hogy igyekezzek távol maradni mindentől, a barátosném már az elején kioktatott, hogy úgy vegyek részt a gyártásban, hogy ne legyen nagyon feltűnő, mert utánam úgyis mindent át kell csinálni. Nagyjából így is lett. Nem bírtam sokáig távol maradni, és szeretek fontoskodni. Főleg ha nem értek hozzá, akkor a legjobban. A harsány vihogásommal jeleztem azért, hogy én is ott vagyok, felkészülve arra, hogyha valaki esetleg tagadni próbálná.

Mire elkészült, mármint teljesen elkészült, cakkom-pakk, akkorra már mindenkinek két dioptriát romlott kínjában a szeme, olyan sokat vakláltunk a sok kis gyufafejtől alig nagyobb ablakkal. Hogy a többit ne is említsem. Elhangzott egy-két (ezer) keresetlen szó is közben, fejenként, nem tagadom, tiszta szerencse, hogy elszállt.

Azért ma nagyon villogtunk vele, elfelejtettük, hogy mennyire a pokolba kívántuk az egészet, learattuk a babérokat, mehet porosodni valahová, míg néhány egér mérgezést nem kap tőle. Akármilyen is, a miénk, és ezért kitapossuk bárki szemét, aki csúnyán mer nézni rá. És Adrián is velünk van.

Azért annyit tanultunk belőle, hogy soha többet!

Megjelentem!

Első szárnypróbálgatásként csak limitált példányszámban, (egy példány :DDD), a többit meglátjuk. :)

Názárovits szemszögéből!

Egy kis igazságosztás következik mostan, meg egyenlítés, és szemeknek felnyitása, amíg Csilla a konyhában pepecsel. Ja, és előre mondom, hogy aki azt hiszi, hogy ez megint rólam fog szólni, óriásira nagyítva a bolhányi botlásaimat, azt felvilágosítom, hogy ne is olvasson tovább.

Nekem csak annyi közöm van az egészhez, hogy szavakba öntöm. A többi felelősséget elhárítom magamról. Jó gyorsan méghozzá. Itten most a főszereplő a blogtulajdonos lesz, kivételesen. Nem bánnám, ha a továbbiakban is így maradna. De előre látom, hogy nem fog. Mert kegyetlen világban élünk.

Gyors leszek, mert ki tudja, mikor jön vissza, és ki tudja mikor hagyja legközelebb őrizetlenül a blogját, én meg várhatok ítéletnapig. Szorít az idő, lépnem kell. Hol is kezdjem, hol is kezdjem?

Kezdem a közepénél, méghozzá ott, hogy takarítani Csilla nem szeret, és azt a hülyeséget kár is hangoztatni, hogy azért mert nem tud. Hála a magasságos mennybélinek, megvannak az eszközeim, amikkel kényszeríteni tudom (akit érdekel, később megosztom), és a fogát szívva ugyan, de takarít. Gat.

Nem azért nincs nekünk szőnyegünk, hogy őméltósága ne tudja mindennap kiloccsantani a tejet a padlóra, a ruhájára és az én ruhámra éktelen káromkodások közepette, hanem azért, mert szívrohamot kapnék, akárhányszor csak alája tekintenék a mandulavágású szemeimmel. Ezt a hülyeséget... pont olyan szemem van, mint bárki másnak.

Verem a fakanállal a WC-ülőkét, igen? Hát egyrészt, nincs is fakanalam, nem én vagyok az, akinek a Mikulás most hozott egy díszeset, csak úgy mellékesen megjegyzem. Amit még nem használtunk semmire, mert őnagysága félti a virágokat rajta, hogy lekopnak. Egyébként meg, lehet, hogy végzek egy hasonló jellegű kopogtatást ebéd előtt, csak a saját kanalával.

Másrészt meg, arról miért nem beszél senki, hogy amikor őnagysága zuhanyzik, akkor nem javasolt kinyitni a fürdőszoba ajtaját, mert kiömlik rajta a Niagara és a fölsértő éneklése is. A legnagyobb kudarcaim egyikeként tartom számon, hogy még nem sikerült leszoktatnom erről. Miért nem lehet szép némán zuhanyozni, mint a többi hatmilliárd ember, mi? Tudom, hogy többen vagyunk, de vannak ott is flúgosak. Habár a királyukat én kaptam. Minden bizonnyal.

Főzni tud, na. Fanyalogva, de el kell ismernem, hogy valami jót is írjak, és hogy ne tépje le az összes fülemet, mikor visszajön. És szeret olvasni. És tetszett neki a Puszták népe, amitől unalmasabb könyv az égvilágon nem akad. (Bocs, Gyuszi, szart írtál.) És aszongya nekem, hogy milyen gyönyörű tájleírások vannak benne, és ha behunyja a szemét, látja maga előtt. Behunyt szemmel hogy lehet olvasni? Én ha behunyom a szemem, rögtön elalszok.

Az alvással kapcsolatban még annyit, hogy őnagysága három paplannal takarózik éjszakánként, mert fázik, állítása szerint. És a látvány a másik ágyon, amire reggelente ébredek: az összes takarót egy kupacba göngyölve öleli magához, szuszog békésen őnagysága. A haja a földet éri, és amikor felrakom az ágyra, akkor morog, hogy mit piszkálom. Horkolni nem szokott, Isten tartsa meg a jó szokását, ha nagyon fáradt akkor éjszaka beszélni szokott álmában, ha nem fáradt, akkor is. Csak akkor ébren.

Mind a tíz lábujjának külön neve van, és minden este külön elköszön mindegyiktől. És sosem téveszti össze őket. Én még ilyen beteg embert nem láttam. És állandóan tele van kék-zöld foltokkal, és állandóan engem faggat, hogy vajon, hogy keletkeztek. Mintha én tudnék bármit is.

És rendetlen a végtelenségig. Az íróasztalához nekem tilos hozzányúlni, mert már két sárga lapom van. A pirosnál főbelövés jön. Sajnos szavatartó.

Enni nagyon szeret, csak sajnos nem tud. Amikor a különleges és egyedi étkezési szokásai felől faggatom, mindig az a válasz rá, hogy líceista voltam. És mindig olyan büszkén mondja. Ezért irigylem.

Amikor azt állítja, hogy ő egy törékeny és gyenge nő, akkor először is vetek egy gyors pillantást arra, akinek mondja, majd ha egy mód van rá, akkor a fogaim között odaszűröm neki, hogy menekülj. Mert én már láttam vérbe fordult szemekkel harcba szállni az utolsó cikk mandarinért ezt a gyenge és törékeny nőt. Na igen, a mandarin. Az egyik gyengéje, főleg így, mikor szezonja van. Nincs még egy ilyen szoba a kollégiumban, ahol vodkás üvegek helyett mandarinhéjjal van tele dobálva a kuka. És nem mellé, jobb esetben. Mert ahhoz is nagyon ért, őnagysága. Illetve ahhoz ért csak igazán!

A vodkás üvegek száma csak azért ennyire szűkös, mert őnagysága ritkán iszik. Az okát, csak én tudom, és most már ti is: mert nem tud utána viselkedni. Nem mintha addig tudott volna. Ccccö. Négy év alatt háromszor csiccsentettünk be, na nem taccsra, csak olyan lányosan vihorászósra. Olyan vihorászósra inkább csak. De nem emlegetjük sokat, mert olyankor őnagysága sűrűn kapkodja kacsóit az arcához, és mikor elveszi, olyan szép piros marad a helye.

És a másik, apám, úgy nevet mint egy ló. Elég kellemetlen ez nekem, nagyobb rendezvényeken. Mikor mindenki engem bámul. Pedig nem is én nevetek olyan idétlenül. Hát hol itt az igazság? Én csak állok szép némán és a szemeimet forgatom, ahogy az egyik közös ismerősünktől tanultam.

Júj, jön Csilla. még visszatérek és...

Intelligencia (hiány)

Van egy ismerősöm, aki, ha nálam zuhanyzik, a fürdőszobában bokáig érő sarat hagy maga után. És mivel ugyanabban a koliban lakik ahol én, ami ettől is szomorúbb, ugyanabban a szobában lakik, sajnos mindig nálam zuhanyzik. Aszongyák, egy fecske nem csinál nyarat, de egy Názárovits olyan sarat termel, hogy egy vályogkunyhót ki lehet vele tapasztani.

Várom a jelentkezőket, akik képesek egy épkézláb magyarázattal előállni. Csak azért is furcsa ez, mert a fürdőszoba nálunk olyan tiszta, hogy a csempéről enni lehet, akinek gusztusa van hozzá. A barátosnémnak néha oda terítek. Miután kikanalazta a levest, a fakanállal üti a WC-ülőkét, ha nem hozom idejében a másodikat. Állandó rettegésben élek, hogy egyszer eltörik, és akkor mit mondok majd az igazgatónak? Mert azt az egyet, hogy Názárovits fakanállal verte széjjel nem fogja elhinni, ezt előre mondom.

Nálunk az esetek többségében rend szokott lenni, na jó, a rend az túlzás, de tisztaság szokott lenni, na jó ez is túlzás, időnként takarítunk. Azt hiszem, ez helytálló. Názárovits akkor takarít kiemeltebben, amikor a szőke herceg érkezése várható kelet felől, fehér lovon. Azt a csekélyke apróságot leszámítva, hogy a fentebb említett illető barna és fél a lovaktól. Ilyenkor még a sarkokban is kiseper, és a szőnyeg alá csak azért nem tolja be lábbal a koszt, mert nincs szőnyegünk. És ha rajtam múlik, akkor nem is lesz. Hová fogom loccsantani a kakaót? És a töltött káposztát? A szőnyegre vigyázni kell. A padlóról egy-kettő felsepri a barátosném és ámen. Szóval, nem valószínű, hogy nekünk ebben az életben szőnyegünk lesz.

Nem is tudom, honnan ered a szőnyegek iránti gyűlöletem, és azt, hogy mikor öltött ekkora mértéket, végképp nem tudom megmagyarázni.
Már csak azon töprengek, hogy fogom ezt beadni a nagyra becsült, esze hagyott barátosnémnak. Nem vet túl jó fényt rám, hogy ilyen emberekkel barátkozom, azt hiszem.

Talán belőle kéne írnom a diplomamunkámat. Valami hangzatos címet választanék, olyat mint: Egy megbomlott elme titka, vagy Názárovits, akit a dög se visz, vagy Hogyan idomítsunk embert?, vagy Ki az, akire sose bízd az életed?, ááá, rengeteg opció van. Nagyon jó vagyok témaválasztásból, kérdés a témavezetőm hogy fogadná az ötleteket. Nem hiszem,hogy tetszene neki, habár kitűnő humorérzékkel rendelkezik.

További ötleteket meleg öleléssel fogadok és fülig érő vigyorral.

Mikulás

Na igen. A gyermekes családokban ez egy rendszeresen érkező, ajándékozós este, amit mindenki másképp vár: a gyerekek alig, a szülők meg fogcsikorgatva. Nálunk nem csikorog semmi, de csak azért, mert az én fogaimnak az összértéke nem haladja meg a húgom jelenleg meglévő fogainak számát. Számold ki, hány foga van egy hétéves gyereknek, reggelre kérem az asztalomra, mert térdig nyújtom a füledet.

Az idei Mikulásra hazamentem, a világért ki nem hagynám. Mindig feltöltődöm tőle, ez az egyik, a másik meg, hogy még megrövidítenek egy csokival. Jobb az ilyet személyesen intézni, édességben nem ismerek tréfát.

A húgom is készült becsülettel a Mikulásra, az egész konyhában nem lehetett lépni a sok csizmától, pedig nagy konyhánk van. Na, mondom, úgy látom, kiraboljuk a Mikulást. Mert hogy itt hagyja mindenét, az is biztos. Örüljön, ha a fogát nem.
Ki bokszolta ki az összes csizmát? - érdeklődtem rosszat sejtve. Én! - sipította büszkén a húgom. Rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy a színtiszta igazság birtokosa, elég csak ránézni, még a szája is fekete. A haját néhányszor hátraseperte, aminek következtében, fekete melírcsíkok keletkeztek benne. Én elég modern nevelési elveket vallok, de ezt egy kicsit soknak éreztem. A pulcsit ki fogjuk dobni szerintem. Már nem lehet megmenteni, kár kimosni. A radiátornak meg nekidőlt párszor, úgy vélem, és ha közelebbről megnézem, akkor arra is rájövök, hogy valószínűleg párszor belekapaszkodott. Ez a hófehér radiátoron elég hamar szemet szúr.

Sajnos ez nem a legalja. A legalja ott jön, amikor a húgom rám üvölt, hogy azonnal vegyem ki a koszos lábamat a csizmából, mert meg fogja pucolni. Én is szívtam a fogamat, mert pont ma vettem egy új csizmát, és én balga, abban mentem haza. Nagy hiba volt. És a húgom meg valószínűleg jól összekaristolta, tisztítás címen.
Az élet kegyetlen.

Miután ezekkel megvolt, utána kitette az összes csizmát az előszobába, mert az ablakba sajnos nem fért mind a hatvanegy pár. A húgom felkészült rendesen, tizenhét pár csak az övé. Lesben állt az ajtónál, váratlanul nyitogatta, hogy hátha rajta kapja a Mikulást. Ha sikerült volna, szegény öreg megcsonkítva távozott volna, erre garanciát vállalok.

Miután ezt megunta, az lett a megoldásra váró probléma, hogy vajon a macskával mi lesz? Nincs csizmája az árvának, mit fog kapni? Egy maflást, azt is csak azért, mert jókedvemben vagyok. A macska nem kap ajándékot. De miért?? Mert rossz volt. Mindig ott hagyja a tejet a tányérján. Igen? Az más. Aki rossz, annak nem jár semmi. Egy keskeny vonallá húzza össze a száját, látom, hogy sűrűn pislog, és teljesen biztos vagyok benne, hogy sajnálja azt az átkozott dögöt, ja, és még valamit biztosra veszek, azt hogy elalvás után a húgom kisurran a hálóból, és a hűtőből a kolbászt a macskára ruházza. Ha nagyon eleresztem a fantáziámat, azt is hallom mellé, hogy Boldog Mikulást, Pipuka!

A tavalyi sikereken felbuzdulva, a Mikulás idén is telecetlizte a házat, utána meg az első cetlit hanyagul elejtette a konyhában, majd várta hogy a gyerek, (jelen esetben a húgom), mindent felborítva szaladjon, mert észrevette. Nem vártam olyan sokat.

Csilla, írt a Mikulás!!! Na, mondom, hogyhogy? Olyan rossz voltál, mint a tífusz, biztos nem is neked írta. Biztos az enyém. Dugja az orrom alá, Csilla, nézd meg, az én nevem van rajta! Hájas Dominika, nagyszoba, kiságy, balra az ajtó mellett. Ez én vagyok!!! Sajnos, kénytelen voltam elismerni, hogy tényleg ő az.

Olvassa a cetliket, engem meg az arca érdekel, mert a cetliket ismerem. Én teremtettem őket. Lévén a világ ura pozíciót is én birtoklom. Mondjon bárki, bármit. Olyan izgatott, hogy a szája lefittyed, ahogy koncentrál, hogy minden szót alaposan átrágjon. Az én szám is lefittyed, de nem azért mert megütött a szél, hanem, mert hirtelen mélyen hívő lettem, és azért imádkoztam, hogy ki ne robbanjon belőlem a nevetés. Azt igazán sajnáltam volna.

De megúsztam. Mázlim van. Minden cetlit megtalált, és az utolsó cetlire a Mikulás ráírta az emailcímét: lappfoldimikulas@citromail.hu Modern Mikulás, azt mondják.

Nekem a Mikulás egy fakanalat hozott. Azzal fogom Názárovicsot ütni. Vagy ez célzás lenne, hogy még nem főztem sose a Mikulásnak?