Názárovits szemszögéből!

Egy kis igazságosztás következik mostan, meg egyenlítés, és szemeknek felnyitása, amíg Csilla a konyhában pepecsel. Ja, és előre mondom, hogy aki azt hiszi, hogy ez megint rólam fog szólni, óriásira nagyítva a bolhányi botlásaimat, azt felvilágosítom, hogy ne is olvasson tovább.

Nekem csak annyi közöm van az egészhez, hogy szavakba öntöm. A többi felelősséget elhárítom magamról. Jó gyorsan méghozzá. Itten most a főszereplő a blogtulajdonos lesz, kivételesen. Nem bánnám, ha a továbbiakban is így maradna. De előre látom, hogy nem fog. Mert kegyetlen világban élünk.

Gyors leszek, mert ki tudja, mikor jön vissza, és ki tudja mikor hagyja legközelebb őrizetlenül a blogját, én meg várhatok ítéletnapig. Szorít az idő, lépnem kell. Hol is kezdjem, hol is kezdjem?

Kezdem a közepénél, méghozzá ott, hogy takarítani Csilla nem szeret, és azt a hülyeséget kár is hangoztatni, hogy azért mert nem tud. Hála a magasságos mennybélinek, megvannak az eszközeim, amikkel kényszeríteni tudom (akit érdekel, később megosztom), és a fogát szívva ugyan, de takarít. Gat.

Nem azért nincs nekünk szőnyegünk, hogy őméltósága ne tudja mindennap kiloccsantani a tejet a padlóra, a ruhájára és az én ruhámra éktelen káromkodások közepette, hanem azért, mert szívrohamot kapnék, akárhányszor csak alája tekintenék a mandulavágású szemeimmel. Ezt a hülyeséget... pont olyan szemem van, mint bárki másnak.

Verem a fakanállal a WC-ülőkét, igen? Hát egyrészt, nincs is fakanalam, nem én vagyok az, akinek a Mikulás most hozott egy díszeset, csak úgy mellékesen megjegyzem. Amit még nem használtunk semmire, mert őnagysága félti a virágokat rajta, hogy lekopnak. Egyébként meg, lehet, hogy végzek egy hasonló jellegű kopogtatást ebéd előtt, csak a saját kanalával.

Másrészt meg, arról miért nem beszél senki, hogy amikor őnagysága zuhanyzik, akkor nem javasolt kinyitni a fürdőszoba ajtaját, mert kiömlik rajta a Niagara és a fölsértő éneklése is. A legnagyobb kudarcaim egyikeként tartom számon, hogy még nem sikerült leszoktatnom erről. Miért nem lehet szép némán zuhanyozni, mint a többi hatmilliárd ember, mi? Tudom, hogy többen vagyunk, de vannak ott is flúgosak. Habár a királyukat én kaptam. Minden bizonnyal.

Főzni tud, na. Fanyalogva, de el kell ismernem, hogy valami jót is írjak, és hogy ne tépje le az összes fülemet, mikor visszajön. És szeret olvasni. És tetszett neki a Puszták népe, amitől unalmasabb könyv az égvilágon nem akad. (Bocs, Gyuszi, szart írtál.) És aszongya nekem, hogy milyen gyönyörű tájleírások vannak benne, és ha behunyja a szemét, látja maga előtt. Behunyt szemmel hogy lehet olvasni? Én ha behunyom a szemem, rögtön elalszok.

Az alvással kapcsolatban még annyit, hogy őnagysága három paplannal takarózik éjszakánként, mert fázik, állítása szerint. És a látvány a másik ágyon, amire reggelente ébredek: az összes takarót egy kupacba göngyölve öleli magához, szuszog békésen őnagysága. A haja a földet éri, és amikor felrakom az ágyra, akkor morog, hogy mit piszkálom. Horkolni nem szokott, Isten tartsa meg a jó szokását, ha nagyon fáradt akkor éjszaka beszélni szokott álmában, ha nem fáradt, akkor is. Csak akkor ébren.

Mind a tíz lábujjának külön neve van, és minden este külön elköszön mindegyiktől. És sosem téveszti össze őket. Én még ilyen beteg embert nem láttam. És állandóan tele van kék-zöld foltokkal, és állandóan engem faggat, hogy vajon, hogy keletkeztek. Mintha én tudnék bármit is.

És rendetlen a végtelenségig. Az íróasztalához nekem tilos hozzányúlni, mert már két sárga lapom van. A pirosnál főbelövés jön. Sajnos szavatartó.

Enni nagyon szeret, csak sajnos nem tud. Amikor a különleges és egyedi étkezési szokásai felől faggatom, mindig az a válasz rá, hogy líceista voltam. És mindig olyan büszkén mondja. Ezért irigylem.

Amikor azt állítja, hogy ő egy törékeny és gyenge nő, akkor először is vetek egy gyors pillantást arra, akinek mondja, majd ha egy mód van rá, akkor a fogaim között odaszűröm neki, hogy menekülj. Mert én már láttam vérbe fordult szemekkel harcba szállni az utolsó cikk mandarinért ezt a gyenge és törékeny nőt. Na igen, a mandarin. Az egyik gyengéje, főleg így, mikor szezonja van. Nincs még egy ilyen szoba a kollégiumban, ahol vodkás üvegek helyett mandarinhéjjal van tele dobálva a kuka. És nem mellé, jobb esetben. Mert ahhoz is nagyon ért, őnagysága. Illetve ahhoz ért csak igazán!

A vodkás üvegek száma csak azért ennyire szűkös, mert őnagysága ritkán iszik. Az okát, csak én tudom, és most már ti is: mert nem tud utána viselkedni. Nem mintha addig tudott volna. Ccccö. Négy év alatt háromszor csiccsentettünk be, na nem taccsra, csak olyan lányosan vihorászósra. Olyan vihorászósra inkább csak. De nem emlegetjük sokat, mert olyankor őnagysága sűrűn kapkodja kacsóit az arcához, és mikor elveszi, olyan szép piros marad a helye.

És a másik, apám, úgy nevet mint egy ló. Elég kellemetlen ez nekem, nagyobb rendezvényeken. Mikor mindenki engem bámul. Pedig nem is én nevetek olyan idétlenül. Hát hol itt az igazság? Én csak állok szép némán és a szemeimet forgatom, ahogy az egyik közös ismerősünktől tanultam.

Júj, jön Csilla. még visszatérek és...