Ezt a bejegyzést azért írom, mert szeretném magamat majd évek múlva is emlékeztetni arra, hogy mi a következménye annak, ha az ember vagánykodni akar, és felelőtlenül ígérget összevissza. Nem érdemes.
Karácsonyi ünnepség a főiskolán annyit jelent, hogy az évfolyamnak virítani kell valamit. Jelen esetben nem virágot. Hanem valami előadást. És a dicső negyedik évfolyam mit választ?
Ahelyett, hogy megtanulna egy verset, meg énekelne kettőt, felkészülne a műsorra egy óra alatt, inkább mézeskalácsból összeállítja a főiskolát, és utána meg káromkodik, mert nem tudja szállítani, olyan nagy. Hozzátenném zárójelbe azt is, hogy az egy óra többszöröse alatt készült el, használhatatlanná tettük a konyhát legalább tíz négyzetméteren, az összes kárt még fel sem mértem, de az már feltűnt, hogy a nadrágom valamiért rettenetesen cukormázas, a zsebeim tele voltak liszttel, a telefonomon beragadt két billentyű, és két porcelán tányért eltörtünk. Még nem tudom hogy fogok elszámolni vele otthon, szerintem karácsonykor fogom bejelenteni, nem is, inkább itt: Apuci, eltörtem a kék tányérokat, teljesen nem akarattal. A mézeskalács főiskola áldozatokat követelt. Názárovits hajából le kellett vágni egy tincset, mert olyan ragacsos volt, hogy nem lehetett kimosni.
Párszor pótolni kellett a hozzávalókat, mert kevésnek bizonyultak, a hozzáértésünket és a profizmusunkat támassza alá az is, hogy a cukormázat meg lehetett volna csinálni fél csomag porcukorból, de mi belenyomtunk három zacskóval, biztos ami biztos, tuti ami ziher, és még így is reszkettünk, hogy nem fog megkötni. Úgy megkötött mint a beton. Utána már többen mondták, hogy miért így csináltátok, mikor úgy könnyebb lett volna. Csak azért hagytuk szankció nélkül ezeket a megjegyzéseket, mert sokáig tartott volna a mézeskalácsra fröccsent vért tisztogatni. Nagyon szeretem, amikor a zacskós leves ossza az észt.
A masszát Julika nyakába varrtuk, aki egy óvatlan pillanatban kiejtette a száján, hogy tud gyúrni, utána egész este minket átkozott, mert rögtön lecsaptunk rá. Mikor megsült, az illata nagyon nyálfakasztó volt, de megtartóztattuk magunkat, mert egyrészt, hogy nézne ki a főiskola ha itt-ott harapás által előidézett óriási lyukak tátonganak rajta, másodszor pedig, azért nem ettünk belőle, mert a higiéniai körülmények, amik között készült, még csak meg sem közelítették az általánosan elvárt minimumot. Nyilván kollégiumi körülmények között sütöttük, ami azért már jelez egy bizonyos szintű felszereltséget és szakmai hozzáértést, de sajnos hiányzott belőle néhány alapvető összetevő, mint például a sok méz, mert sajnáltuk belepocsékolni, inkább magunkba pocsékoltuk, mindenkinek jutott egy nagy evőkanállal, Názárovicsnak kettővel, mert sovány. És nagyon erőszakos.
Az én funkcióm az volt, hogy igyekezzek távol maradni mindentől, a barátosném már az elején kioktatott, hogy úgy vegyek részt a gyártásban, hogy ne legyen nagyon feltűnő, mert utánam úgyis mindent át kell csinálni. Nagyjából így is lett. Nem bírtam sokáig távol maradni, és szeretek fontoskodni. Főleg ha nem értek hozzá, akkor a legjobban. A harsány vihogásommal jeleztem azért, hogy én is ott vagyok, felkészülve arra, hogyha valaki esetleg tagadni próbálná.
Mire elkészült, mármint teljesen elkészült, cakkom-pakk, akkorra már mindenkinek két dioptriát romlott kínjában a szeme, olyan sokat vakláltunk a sok kis gyufafejtől alig nagyobb ablakkal. Hogy a többit ne is említsem. Elhangzott egy-két (ezer) keresetlen szó is közben, fejenként, nem tagadom, tiszta szerencse, hogy elszállt.
Azért ma nagyon villogtunk vele, elfelejtettük, hogy mennyire a pokolba kívántuk az egészet, learattuk a babérokat, mehet porosodni valahová, míg néhány egér mérgezést nem kap tőle. Akármilyen is, a miénk, és ezért kitapossuk bárki szemét, aki csúnyán mer nézni rá. És Adrián is velünk van.
Azért annyit tanultunk belőle, hogy soha többet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése