Útmutató jeges bukfenchez

A télben az a nagyszerű és pompás, hogy esik a hó. És hogy hózivatar van, ez is pompás, legalábbis én nagyon szeretem, mikor másodpercekig nem kapok levegőt az arcomba toluló félkilónyi hómennyiségtől, de legalább szép pirospozsgásra csipkedi az ember képét.

Én személy szerint azért is szeretem a telet, mert prímán nagyokat lehet zakózni, esni, koppanni, zuhanni, csattanni, taknyolni, borulni, pukkanni, ésssatöbbi.

Az idei telet fel is avattam esések terén, pedig már azt hittem, hogy megúszom. Ebben a hitben élve eléggé váratlanul ért, mikor a zebrán való átkelés közben olyat estem, hogy öröm volt nézni. Nem amatőr szinten, dehogy. A sapka habozás nélkül és azonnal lerepült a fejemről. Szépen, ahogy illik, egyik lábammal kirúgtam a másikat magam alól, először térdre borultam, majd ugyanazzal a mozdulattal lazán odavertem a homlokomat a jeges aszfalthoz, mert egy mögöttem lévő bácsi megbotlott bennem, és szép komótosan keresztülesett rajtam. De jó.

A bal térdem egész bizonyosan szilánkosra tört, a szemem meg majd kiugrott a helyéről, úgy megfájdult a fejem, továbbá, minden kipotyogott a kezemből, a húsféléket rögtön pártfogásukba vették a kóbor kutyák, én meg csak ültem magatehetetlenül, kisemmizve egy forgalmas útszakasz zebráján.
Pötikét dudáltak az emberek, hogy takarodjak már elfelé, de rendre intettem őket elegánsan és méltóságteljesen. Mindösszesen az egyik ujjamat használtam ehhez. Nem a mutatót.

Kisepertem a homlokomról kitartóan csordogáló vérpatakot a szememből, majd ugyanezzel a mozdulattal beletöröltem a fekete bőrkesztyűs kezemet a fehér hóba, és hagytam magam után egy piros lenyomatot. Érdekes kontraszt.

Csökkentett üzemmódban, képességeimhez mérten gyorsan hazabotorkáltam, a küldetésemet nem teljesítettem, a boltból semmit nem hoztam, de ezt méltán népszerű barátosném elfelejtette a szememre hányni, mert a látványomtól úgy megijedt, hogy a kenyér kiesett a szájából.

Ej, nem szabad lázasan kimászkálni az ágyból, ezt mindenki tudja, csak én, a huszonegy éves ló, nem. Egy tüdőgyulladást nem tudom, hogy fogok kimagyarázni otthon. És főleg, hogy mikor fér bele a határidőnaplómba, azt végképp nem tudom.

A tanár

A tanár az a személy, aki két (de lehet hogy három) univerzummal (amiben te csak egy pötty vagy) többet tud nálad, és papírja van arról, hogy ezt a többet veled megoszthatja.

A tanár az aki lazán kirázza a kisujjából az előadást, amit más "tanár" órákon át magol és projektorral vetít, meg felolvassa a könyvből azokat a részeket amiket korábban már grafitceruzával szép precízen aláhúzogatott.

A tanár az, aki adja a nevét a munkádhoz, aki kérés nélkül segít mindenben, neked, a szerencsétlen semminek, és alázattal felajánlja a széleskörű kapcsolatait, hogy te, a nagyravágyó porszem, indulhass valamerre.

A tanár, kérem szépen, az a személy, aki én soha nem leszek, mert egy: egyáltalán nem vagyok önzetlen. Még csak meg sem közelítem a fogalmat. Kettő: rühellem a kölyköket (a húgom kivétel), három: bamba vagyok.

Hát csak ennyit akartam mondani.

Amit a bizottsági vizsgáról tudni kő

Hát hol is kezdjem? Legjobb lenne az elején, hát igen, ha én tudnám, hogy hol az eleje...

Szóval a bizottsági vizsgát a felsőoktatásban részt vevő diákok ismerik. A bizottsági vizsga mint olyan, azt jelenti, hogy az a szerencsétlen félnótás aki részt vesz rajta, nem volt képes megtanulni az adott anyagot a vizsgára, de még a pótvizsgára sem. Ezért szükségeltetik a harmadik, egyben utolsó lehetőség, (mielőtt aszondanák neki, hogy takarodjon vissza az ólba), a bizottsági vizsga, amihez kérvényt kell írni, és ahol rengeteg ember benn van, és pislog a gülü szemével rád, aki még most se tudsz egyáltalán semmit. De legalább éghetsz a tanszék előtt egy kiadósat, körülbelül mint a fáklya, apám!

Ez kérem szépen, annyira kellemes és vidám kis dolog, hogy az embernek leizzad a háta, de egy olyan abnormális szinten, koordinációs zavarai lesznek, ami annyit tesz hogy a lába reszket mint egy idült alkoholistának, a beszédközpontja jelentős mértékben sérül, ami azt jelenti, hogy dadogni kezd, és összefüggéstelenül beszélni, (ez jellemző egy másik ismerősömre is, és csak azért nézzük el neki, mert annyira kék a szeme), valamint a tudása úgy elillan a fejéből, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Felmerül a kérdés, hogy miért tulajdonítunk ennek ekkora jelentőséget? Nehezemre esik kimondani, főleg így diploma előtt, de én is begyűjtöttem egyet. Na, csak kimondtam. Rettenetesen büszke vagyok magamra. Ez azért teljesítmény. Örültem neki cefetül, mondtam is a barátosnémnek, hogy nyugodtan köpjön rám, amikor csak kedve tartja, és alkoholos tussal teljes lelki nyugalommal ráírhatja a homlokomra, hogy hülye vagyok, üssetek! Mert megérdemlem.

Itt elnézést kérek azoktól, akik gyakori látogatói eme vizsgáknak, nem ellenük irányul a véleményem, már hozzászoktam a tudathoz, hogy szegény vagyok az agysejtjeimet illetően, de eccerűen nehezemre esik feldolgozni, hogy ilyen mértékben féleszű vagyok, még mellé pluszban.

Vannak dolgok, amikről az ember nem tehet, elismerem, de amikor vizsga előtt a fent említett egyed ossza az észt a többi vizsgázónak, akik alázatosan isszák minden lélegzetvételét, és ő maga meg alulmarad, hát kérem szépen, bocsássa meg a világ, erre nehezen találok szavakat. Illetve találok, de mivel a vizsgaidőszak véget ért, a káromkodási licencemet bevonták. Többen is. Úgyhogy csak magamban puffogok.

Azért igazságtalanság egy kicsit, háddenem? Igazságtalanság, egy fenét. Ki tehet arról, hogy én hülye vagyok? Na még a végén mást fogok hibáztatni érte. Egyébként a fene helyett, szívem szerint, mást mondanék, egy testrészt, ami erős összeköttetésben áll egy négylábú állattal, ami nyihog, és a nyihogó állat (ami úgy tudja elvenni a kockacukrot a kezemből, hogy közben majd össze brunyálom magam), ezt a testrészét nemzésre használja. Aki ebből se találja ki, az meg is érdemli.

Még egy röpke gondolatot osztanék meg, mielőtt eltakarodok aludni, még pedig azt, hogy akinek ilyen görbe lábai vannak mint nekem, hogy az egyik iksz, a másikat meg kiolvasni is alig lehet, az ne akarjon néptáncolni, hanem legyen boldog és nagymértékben elégedett, hogy legalább járni megtanult. Mert amíg a többiek követik az adott tánclépést, ami jobb-jobb, bal-bal, dobbantás, addig a maximum amit én ki tudok hozni magamból, az annyi, hogy jobbra csúszok, amikor a többiek balra, persze, miért is mennék egy irányba velük? Balra figyelek, hogy ne lépjek rá a partneremre, és sűrűn szabadkozok, amikor mégis rálépek, mert bamba vagyok, ugyebár, ez nagyban megnehezít mindent, valamint szabályos időközönként letörölgetem a nyálamat a ruhámról, mert mindenre egyszerre odafigyelni nem tudok.

És a legmegalázóbb, amikor a másik körrel párhuzamosan kerülünk, és én nyavalygok Názárovitsnak, hogy a hétszázötvenhatmilliárd tánclépésből nekem még egyszer sem sikerült úgy lépni, mint a többieknek, akkor az elnök asszony lazán átszól a másik sorból,hogy nem nehéz az Csilla, a jobb lábát rakja előre, a másikat meg szép lassan utána. Nem volt vér ciki egyáltalán, amúgy. És a szánakozó tekintetéből ítélve arra a következtetésre juthatott, hogy egy ilyen nyáladzó borjúnak, aki csak összetapos mindenkit maga körül, és a lába olyan bot, hogy ütni lehet vele, mire diploma? Poháralátétnek? Mert hogy használni nem lesz képes, az hót ziher...

Hát, csak ennyit akartam mondani.
Most felmegyek a szobámba, befordulok a falhoz, és sírok reggelig.
Jóccaka!

Bajusztalanítás

A minap, egy átlagosnál is önteltebb pillanatomban, mikor földönkívüli szépségemet csodáltam a tükörben, észrevettem, hogy jahajj, mi ez a bajusz az orrom alatt?? Alapvetően ez egy női arc. HÁTAKKORMEG? Nagy arcom van, mi tagadás, de azért ilyen jellegű szőröknek nincs rajta hely. Azzel nyugtattam magam, hogy okos lány vagyok, valamit majd csak kitalálok, egyébként is híres vagyok a gyors és hatékony problémamegoldó képességemről, közben nagyon vigyáztam, hogy a másik ágyon fetrengve röhögő Názárovits nevezetű barátosném (?) észre ne vegye kétségbeesésem könnycseppjeit amik már a szempillámon ültek és szemem sarkában.

Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy szemöldökcsipesszel (!) kiszedem én azt a pár szőrszálat, és utána nyugodtan befejezem a félbehagyott tábla csokimat. Az ilyesmiket kénytelen vagyok titokban enni, mert az Ember rossz szemmel nézi, mikor összevissza zabálok. Pedig én igazán megfontoltan és rendszerbe illően táplálkozom. Szépen sorban, mindent. Csokit és egyéb édességeket csak este hat után, de kenyér nélkül, mert az hizlal!

Szóval, szemöldökcsipesz. Hát igen, csak arról megfeledkeztem, hogy a teremtésnél, mikor a fájdalomküszöböt osztották, én a szépségnél álltam sorba, és a vége az lett, hogy mindkét helyről kisemmiztek. Se ez nem jutott, se az. Helyette kaptam egy ordináré nagy szájat, tele csúnya szavakkal.

A barátosném felült az ágyán, hogy jobban lásson, mondtam is neki, hogy te vagy a farkas a Piroskából? Megkondult a vészharang a fejemben, de ügyet sem vetettem rá. Kondult ott már annyi minden amit figyelmen kívül hagytam, hogy eggyel több vagy kevesebb, igazán nem számít. Mondom, én már innen meg nem hátrálok. Hogyisne, hogy rajtam röhögjön a fél világ. Nem olyan családból származom én, hogy egy kis Bendegúzt idézzek.

Kicsit reszketett a bokám, mert átfutott a csöpp kis agyamon, hogy a végén juhászbajusszal végzem, ha ez a pár szál, (amitől ha törik ha szakad, most megszabadulok), elkezd nekem itt terebélyesedni. Názárovits vidáman figyelt, mert először is, nem az ő bőre (illetve bajsza) került vásárra, másodszor pedig mindig nagyon készségesen vihog az én rovásomra. A kecske.

Szóval, hősiesen belekezdtem, a könnyem úgy csorgott, mintha hagymával mostam volna arcot, na nem azért mert ilyen bensőséges viszonyt ápoltam a bajuszkámmal, hanem mert kibaszottul fájt. Ennek következményeként, meg ugye annak is, hogy nekem fájdalomküszöböm, mint olyan, egyáltalán nincs, egy háromperces válogatott műsorral örvendeztettem meg kedvenc barátosnémat, amit az általam ismert káromkodásokból állítottam össze hamarjában, hogy egyszer sem ismételtem önmagam. Ez biztos, mert Názárovits jegyzetelt, már amennyire a kárörvendéstől bírt.

Pár szál kicsipegetése után egy kis pihenőt tartottam, mert úgy fájt, mintha a lábamat fűrészelték volna. Meg aztán a könnyeimtől már azt sem láttam, mit tépek, és előfordult, hogy mellényúltam. Én nem is gondoltam volna, hogy az orr alatti terület ilyen rohadtul érzékeny, de komolyan. Ráadásul, amit kiszedegettem, nem is látszott. Ezt az átverést! Na, bőszen nekiálltam, korrigálni a gyenge teljesítményt. Az évi átlag könnymennyiségem felét elhullattam röpke öt perc alatt, úgy, hogy nagyon meg sem erőltettem magam.

Utána már láttam valami változást, a fél bajszomtól megszabadultam ügyesen, hatékonyan és vérbüszkén, de úgy elfáradtam, hogy nem volt kedvem már a másik felét is kigyomlálni. Szóval, ez a története annak, hogy maradtam a féleszű, félkegyelmű mellé még félbajszú is.

Boldogmondások - Csillanyelven

Boldogok az elsősök, a másodikosok, sőt még a harmadik évfolyamos főiskolai hallgatók is, mert nincs államvizsgájuk, diplomamunkájuk, és egyéb hajhullató, egészségkárosító, káromkodásfejlesztő része az életüknek. Még.

Boldogok azok is, akiknek nincs otthon macskájuk. Csak még nem tudják értékelni. Már csak azért is, mert nem kelnek reggelente arra, hogy valami nyomja a mellkasukat, ja, és nem a tudat, hogy előző este elcsórtak egy csokit a hétéves húguktól. Ebben az esetben a valami a macskát jelöli. És nem rottyantják össze magukat ijedtükben este, mikor kimennek a konyhába egy pohár tejecskéért, hogy mi a rosszbaj világít a sarokban, megközelítőleg úgy bokamagasságban?

Boldogok azok is, akik nem Názároviccsal laknak, és nincsenek arra kényszerítve, hogy állandóan elpakolják a ruháikat, elmosogassanak maguk után, bevessék az ágyukat, valamint hallgassák azt ahogy magát szidja, mert önbecsülése ugye, egy bolhafülnyi, nem sok, annyi sincs. Időnként vannak mélyenszántó gondolatai azzal kapcsolatban, hogy vajon nem fogyatékos-e, mert néha dadog.

Ez érdekes, már csak abból a szempontból is, hogy én bárki más képességeit hamarabb megkritizálom, mint a sajátomat. Néha rákényszerülök ugyan, hogy némi önkritikát gyakoroljak, de ez igazán annyira minimális és elenyésző, hogy valójában említésre sem érdemes.

És boldogok azok is, akik legalább egyszer nevettek ma, akiknek van mit enniük, akiknek van hol hálniuk, (nem csak úgy mint a nyulak), akik szeretnek, és akiket viszont szeretnek.

És boldog vagyok én is, azokért az égetnivaló emberekért az életemben, akikre bármikor számíthatok, (te nem vagy köztük, mielőtt bebeszélnéd magadnak), és akiket olyan sokra tartok, hogy fél marék szárított lepkeagyért bármikor odaadom az összeset. Vagy legalább egy pár tiszta zokniért. Végső cserealap: egy szelet zsíros kenyér.