Bajusztalanítás

A minap, egy átlagosnál is önteltebb pillanatomban, mikor földönkívüli szépségemet csodáltam a tükörben, észrevettem, hogy jahajj, mi ez a bajusz az orrom alatt?? Alapvetően ez egy női arc. HÁTAKKORMEG? Nagy arcom van, mi tagadás, de azért ilyen jellegű szőröknek nincs rajta hely. Azzel nyugtattam magam, hogy okos lány vagyok, valamit majd csak kitalálok, egyébként is híres vagyok a gyors és hatékony problémamegoldó képességemről, közben nagyon vigyáztam, hogy a másik ágyon fetrengve röhögő Názárovits nevezetű barátosném (?) észre ne vegye kétségbeesésem könnycseppjeit amik már a szempillámon ültek és szemem sarkában.

Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy szemöldökcsipesszel (!) kiszedem én azt a pár szőrszálat, és utána nyugodtan befejezem a félbehagyott tábla csokimat. Az ilyesmiket kénytelen vagyok titokban enni, mert az Ember rossz szemmel nézi, mikor összevissza zabálok. Pedig én igazán megfontoltan és rendszerbe illően táplálkozom. Szépen sorban, mindent. Csokit és egyéb édességeket csak este hat után, de kenyér nélkül, mert az hizlal!

Szóval, szemöldökcsipesz. Hát igen, csak arról megfeledkeztem, hogy a teremtésnél, mikor a fájdalomküszöböt osztották, én a szépségnél álltam sorba, és a vége az lett, hogy mindkét helyről kisemmiztek. Se ez nem jutott, se az. Helyette kaptam egy ordináré nagy szájat, tele csúnya szavakkal.

A barátosném felült az ágyán, hogy jobban lásson, mondtam is neki, hogy te vagy a farkas a Piroskából? Megkondult a vészharang a fejemben, de ügyet sem vetettem rá. Kondult ott már annyi minden amit figyelmen kívül hagytam, hogy eggyel több vagy kevesebb, igazán nem számít. Mondom, én már innen meg nem hátrálok. Hogyisne, hogy rajtam röhögjön a fél világ. Nem olyan családból származom én, hogy egy kis Bendegúzt idézzek.

Kicsit reszketett a bokám, mert átfutott a csöpp kis agyamon, hogy a végén juhászbajusszal végzem, ha ez a pár szál, (amitől ha törik ha szakad, most megszabadulok), elkezd nekem itt terebélyesedni. Názárovits vidáman figyelt, mert először is, nem az ő bőre (illetve bajsza) került vásárra, másodszor pedig mindig nagyon készségesen vihog az én rovásomra. A kecske.

Szóval, hősiesen belekezdtem, a könnyem úgy csorgott, mintha hagymával mostam volna arcot, na nem azért mert ilyen bensőséges viszonyt ápoltam a bajuszkámmal, hanem mert kibaszottul fájt. Ennek következményeként, meg ugye annak is, hogy nekem fájdalomküszöböm, mint olyan, egyáltalán nincs, egy háromperces válogatott műsorral örvendeztettem meg kedvenc barátosnémat, amit az általam ismert káromkodásokból állítottam össze hamarjában, hogy egyszer sem ismételtem önmagam. Ez biztos, mert Názárovits jegyzetelt, már amennyire a kárörvendéstől bírt.

Pár szál kicsipegetése után egy kis pihenőt tartottam, mert úgy fájt, mintha a lábamat fűrészelték volna. Meg aztán a könnyeimtől már azt sem láttam, mit tépek, és előfordult, hogy mellényúltam. Én nem is gondoltam volna, hogy az orr alatti terület ilyen rohadtul érzékeny, de komolyan. Ráadásul, amit kiszedegettem, nem is látszott. Ezt az átverést! Na, bőszen nekiálltam, korrigálni a gyenge teljesítményt. Az évi átlag könnymennyiségem felét elhullattam röpke öt perc alatt, úgy, hogy nagyon meg sem erőltettem magam.

Utána már láttam valami változást, a fél bajszomtól megszabadultam ügyesen, hatékonyan és vérbüszkén, de úgy elfáradtam, hogy nem volt kedvem már a másik felét is kigyomlálni. Szóval, ez a története annak, hogy maradtam a féleszű, félkegyelmű mellé még félbajszú is.