Boldogok az elsősök, a másodikosok, sőt még a harmadik évfolyamos főiskolai hallgatók is, mert nincs államvizsgájuk, diplomamunkájuk, és egyéb hajhullató, egészségkárosító, káromkodásfejlesztő része az életüknek. Még.
Boldogok azok is, akiknek nincs otthon macskájuk. Csak még nem tudják értékelni. Már csak azért is, mert nem kelnek reggelente arra, hogy valami nyomja a mellkasukat, ja, és nem a tudat, hogy előző este elcsórtak egy csokit a hétéves húguktól. Ebben az esetben a valami a macskát jelöli. És nem rottyantják össze magukat ijedtükben este, mikor kimennek a konyhába egy pohár tejecskéért, hogy mi a rosszbaj világít a sarokban, megközelítőleg úgy bokamagasságban?
Boldogok azok is, akik nem Názároviccsal laknak, és nincsenek arra kényszerítve, hogy állandóan elpakolják a ruháikat, elmosogassanak maguk után, bevessék az ágyukat, valamint hallgassák azt ahogy magát szidja, mert önbecsülése ugye, egy bolhafülnyi, nem sok, annyi sincs. Időnként vannak mélyenszántó gondolatai azzal kapcsolatban, hogy vajon nem fogyatékos-e, mert néha dadog.
Ez érdekes, már csak abból a szempontból is, hogy én bárki más képességeit hamarabb megkritizálom, mint a sajátomat. Néha rákényszerülök ugyan, hogy némi önkritikát gyakoroljak, de ez igazán annyira minimális és elenyésző, hogy valójában említésre sem érdemes.
És boldogok azok is, akik legalább egyszer nevettek ma, akiknek van mit enniük, akiknek van hol hálniuk, (nem csak úgy mint a nyulak), akik szeretnek, és akiket viszont szeretnek.
És boldog vagyok én is, azokért az égetnivaló emberekért az életemben, akikre bármikor számíthatok, (te nem vagy köztük, mielőtt bebeszélnéd magadnak), és akiket olyan sokra tartok, hogy fél marék szárított lepkeagyért bármikor odaadom az összeset. Vagy legalább egy pár tiszta zokniért. Végső cserealap: egy szelet zsíros kenyér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése