Helyzetjelentés

Korán hajnal van. Még alig negyed tizenkettő. A húgom ráz, hogy Csilla, gyere, játszani. Tejóég. és ezt még évekig nem fogja kinőni. De felöltözni nem lehet, esetleg reggelizni valamit. Ki van zárva. amit lehet, az a következő: bebújni hálóingesen a méterszer méteres sátrába, és görnyedten meghallgatni, hogy felolvassa nekem Janikovszky: Velem mindig történik valami c. írását. Még jó hogy sok a kép. Különben mire a végére érnénk a fejem az ölembe gurulna.

Szépen olvas a húgom. Büszke vagyok rá. És képzeljétek, rendszeres olvasója a blogomnak. Erre nem vagyok annyira büszke. Mostantól meg kell válogatnom, hogy mit írok. Vagy rejtjelesen írni, hogy ne értsen mindent. Sőt, írt egy novellát a macskáról meg rólam. Tegnap felolvasta. Nem az a lényeg, hogy hat sor az egész, hanem hogy én vagyok a példaképe. Végre valakinek. A nevetés itt bugyborékol bennem, mikor látom a kis áhítatos arcocskáját, mikor rám néz, és a csillogó szemeit ahogy minden szavamra figyel. Mintha én lennék a világ ura. De ilyenkor mindig kijavít, hogy haha, nem te vagy Csilla, hanem Isten és utána meg apa. Na tessék. Rögtön a harmadik helyre szorultam vissza. Félelmetes, mekkora Istenhite van. nagyobb mint az enyém. pedig ez csak egy hatéves tökmag.(Már mindjárt hét leszek, Csilla!) Nagyon helyes.

Olyan jót álmodtam éjszaka. Inkább kellemeset. Már volt saját családom, és épp a félév körüli kisfiamat vettem át az apukájától. Akinek az arca olyan ismerős volt... Tetszett nagyon. Na, de nem húszéves voltam ott. Mondjuk harminc körüli. Akkorra már belefér az életembe egy ilyen nüansz is. Egy biztos: ha ÉN férjhez megyek, nem fogok elválni, szóval nem kell elkapkodni. Ráérek.