* Kollégiumi élet. Sokadik felvonás.

A délutáni alvásokkal kapcsolatban az a meglátásom született, hogy teljes mértékben helytelenítem. Főleg a mi esetünkre vonatkozik ez a meglátás. Mert ha a barátosném délután lepihen egy kicsit, az azt jelenti, hogy néhány órára nyugtom van tőle ugyan, de ezért később keservesen megfizetek. Amikor nekem tizenegy után, egy átdolgozott, áttanult, stb, nap után már ragad lefelé a szemem, addig az övé úgy csillog az elevenségtől, hogy nem merek elaludni. Nem biztos hogy megéri nekem.

Lehet, hogy reggel lesz egy zöld tincs a hajamban, vagy a körmeim lesznek feketére festve. Esetleg a bajuszom kerül kihangsúlyozásra egy postairónnal, ami ugyan nem olyan feltűnő, - és amit igyekszem nem piszkálni, hogy ne terebélyesedjen el nagyon és a női mivoltomat egy kicsit még őrizzem, - de ha ráerősítenek, száz méterről ki lehet szúrni. Murphy törvényszerűségeinek köszönhetően, ebből következik, hogy másnap reggel nyilvánvalóan elalszom, és mielőtt ez a félkegyelmű felébredhetne a másik ágyon, hogy figyelmeztethessen, mi már elviharzottunk valahová. Én meg a juhászbajuszom. Ami, azért lássuk be, nem egy rózsaszín kabáthoz való viselet, akárhonnan nézi az ember.

Na szóval, csak azt akartam mondani, hogy mikor délután arra csörtetek be a felségvizeinkre, (ez a szobánk, csak mondom), hogy a barátosném húzza a lóbőrt, akkor igyekszem minél több zajt csapni, hogy hátha felébred, de még sose kelt fel. Elég béna lehetek. És ilyenkor, sóhajtva ugyan, de előkészítem az altatós dobozomat, hogy az esti teájába beleejtsek egy-két maréknyit. Véletlenül. Egyébként.

Tegnap este már megjegyeztem, hogy amennyiben a körülmények lehetővé teszik, valamint az ideje is engedi, akkor legközelebb amíg alszom, pörkölje le a körmeimet a lábamról. Mire az nekem? Állandóan ápolni kell, reszelgetni, lakkozni, pedikűr, ez-az, mit fogok vacakolni? Csak a baj van vele. Lerendezem egyszerre.
A kollégiumi élet velejárója továbbá az is, hogy időnként az embernek költöznie kell, mert más emberek akarnak az ágyában aludni azon a címen, hogy konferenciára jöttek. Fffö. már ez is indok?

Történt ez már máskor is, nekünk eddig nem kellett sűrűn tartózkodási helyet váltani. De ennek egyébként nem az az oka, hogy már annyira tönkretettük a szobát, hogy nem is akarna odajönni senki, hanem az, kérem alássan, hogy szépek vagyunk és okosak, de legfőképpen az, hogy ismerjük az igazgatót.

Viszont Henciék a szomszédban már nem születtek ennyire szerencsés csillagzat alatt, két hete is arra ébredtem reggel, (pontosabb a megfogalmazás, ha hajnalt mondok), hogy Henci meg Edina (a szomszéd szoba lakói, aki nem tudná, és a szívünk csücskei, na), szóval erre ébredtem, hogy pislognak rám, valami irtózatosan nagy mennyiségű csomag, táska, meg minden mögül. Na, mondom, az a második tál töltött káposzta este már nem kellett volna, már hallucinálok is. De aztán legnagyobb bánatomra kiderült, hogy ez nem álom, ez a véres valóság.

Na, azért jó szomszédok lévén befogadtuk őket, éjszakára, és egyáltalán nem azért, mert Henci kényszerített és addig húzta a fülemet, amíg bele nem egyeztem. Ezt sem azért írom, mert itt áll mögöttem és diktálja.
Azt szokták mondani, hogy sok jó ember kis helyen is elfér. Ebből nálunk mindösszesen a kis hely az igaz és hogy muszáj elférni. Miután telepakoltunk minden létező helyet a Henciék cuccaival, és az ételhordókba is került valami, nem étel, a következő megoldandó feladat volt, hogy beosszuk az alvást. Gyorsan megbeszéltem a barátosnémmal, hogy én kapom a soványabbat, egyrészt mert így logikus, másrészt meg kutyavilág lesz, ha nem. Egyéb nevezetességet nem tudok megemlíteni, az esettel kapcsolatban, ha mégis megtenném, elhalálozásom napja ez esetben közelebb jöve. Nagyon közel. Ezt sem Henci mondta.

Igazság szerint, piszok nagy mázlista vagyok. Ezért a három féleszűért odaadnám a fél világot. Csak időnként csapnék rajtuk párat a kloffolóval. De egyszer csakazértis, akkor is, úgyis beadom őket a zálogházba és majd elfelejtek értük menni!