Telefon a felhők fölé

- Halló? Mennyország? Jó napot kívánok, Hájas Csilla vagyok, Nagyapával szeretnék beszélni.
- ...
- Köszönöm. Várok.
- ...
- Szia Nagyapa! Csilla vagyok! Hogy vagy? Velünk minden rendben. Ne haragudj, hogy nem voltam ott a temetéseden. Lassan egy éve, hogy elmentél. Mindjárt megint január. Azóta sok minden történt.
Lediplomáztam, bejutottam doktorira, úgyhogy szeptemberben Budapestre költöztem.

És képzeld, Nagyapa, Istit felvették a teológiára, úgyhogy most Debrecenben tanul. Emlékszel, mikor még harangozó voltál, és Isti felfutott a szószékre, mikor nem volt ott senki? Már akkor megmondtad, ebből a gyerekből pap lesz. És hogy örültél neki. Igazad volt. Tényleg pap lesz belőle. Kár, hogy ezt már nem érted meg.

Tudod, Nagyapa, nem olyan könnyű egyedül boldogulni a nagyvilágban. De azért nem panaszkodom. Furcsa, hogy meghaltál, hogy üres az ágyad, és most már mindig üres marad. Csak mostanában tudtam ott aludni nagymamánál, mióta nem vagy. Azt hittem, furcsa lesz ott éjszakázni, ahol egy szerettemből kiszállt a lélek, meglepődtem, hogy mennyire magától értetődő volt.

Tudod, engem hosszú ideig nem érintett a halál. Az emberek elmennek, mikor letelik az idejük, és ez így van rendjén, de nem volt közöm hozzá sokáig. Aztán az érettségi napján meghalt Sanyi bácsi. Pedig milyen fiatal volt.  És nekem csak este mondtátok meg, mikor már levizsgáztam. Győry Márta szavai jutnak eszembe: Nem az hal meg, aki idős, és nem az hal meg, aki beteg, hanem az, aki következik.

Aztán öt év múlva meghaltál te. Nemrég döbbentem rá, hogy csak megnyitottátok a sort, és még előttem van sok olyan nap, amikor koporsó mellett állunk, és amire nem gondolok szívesen.

Még nem voltam a sírodnál, Nagyapa, ne haragudj. Nem akartam látni a földkupacot, amit rád hánytak, és ami alatt ott fekszel a nagyapa szagú öltönyödben meg a szép cipődben.

Kár. hogy meghaltál. Két nagymamám maradt. Nagyapám egy volt csak, az is hamar elfogyott. Nagymama idén nélküled karácsonyozik. De azért nem lesz egyedül. Jó gyerekeid vannak, Nagyapa, törődnek az anyjukkal.

A metrón gyakran látok hajlott hátú, idős embereket. Kíváncsian nézek az arcukba, hasonlítanak-e rád. És néha látok egy-egy arcot, amelyiken észreveszem a vonásaidat. Mindig mosolygok, és a bácsik visszamosolyognak rám.

Remélem, jó ott neked, ahol most vagy.
Boldog karácsonyt, Nagyapa!

Hallgass az okosabbra!

Egyszer volt, hol nem volt, voltam egyszer én. A személyes névmást helyettesíthetném egész nyugodtan Isten barmával, ugyanazt jelentené. Engem.

Történt ugyanis, elvakulva attól, hogy egy ideje megengedhetek magamnak egyet s mást, vettem egy hófehér kabátot. Nem volt olcsó. Az egész ruhatáram nem kerül annyiba, amit kifizettem érte, pedig sok rongyom van. Szívtam is a fogam.

De az Ember azt mondta, milyen csinos vagyok benne, és ez felülírt mindent.
Lett egy fehér kabátom.
Egy fővárosban, ahol többmillió ember tömegközlekedik naponta. Köztük én is. Okos emberre vall a fehér kabát, nem?

Egy hét múlva szürke lett, megnéztem a cimkéjét, rá volt írva nagy betűkkel, hogy kímélő programon ki lehet mosni, á mondom, nem lesz itt semmi probléma. Bedobtam a gépbe, mikor lejárt a mosás, örvendezve szedem kifelé, egyből elkámpicsorodott a képem, mikor látom, hogy mintha eddig nem ért volna térdig.
A tollbélésnek nem tett jót a mosás, ennyi információt rögtön leszűrtem. A második infarktus akkor realizálódott bennem, mikor láttam, hogy száradás után sem lett sokkal rózsásabb a helyzet. Sőt.
Ez a kellemes érzés agyvérzéssel párosult, mikor eszembejutott, hogy tulajdonképpen mennyit is fizettem érte.

Semmi baj, semmi baj, semmi baj. A blokk megvan, félév garanciát kaptam rá, visszaviszem, elmagyarázom mi a helyzet, és ha nem cserélik vissza, rájuk borítom a pultot, eddig biztos. A többit meglátjuk.

Visszaviszem másnap, eladó udvariasan megkérdezi, mi a probléma, elmagyarázom neki, hogy kimostam, mikor rá volt irva, hogy megtehetem, és utólag kiderült hogy nem kellett volna. Az Ember is mondta, hogy kézzel mossam, de én nem hallgattam rá, sose hallgatok senkire, mndig okosabb vagyok.
Eladó konszolidált mosollyal az arcán figyelmesen hallgat, belül fetrengve röhög, majd közli, hogy levásárolhatom a blokkot. Nem, nem, nekem az nem felel meg, ugyanezt a kabátot szeretném, ugyanebben a színben és méretben. Kicsit megütközve néz rám, azzal ugye tisztában vagyok, hogy a következőnek sem fog jót tenni a mosás?

Bemegy a raktárba, keresgél, sajnos nincs se fehér, se M-méretű. Két kezében két kabátot fog, az egyik szép fosszínű, a másiknak kellemes hányásszíne van. Ha közelebbről megvizsgálnám, még a sárgarépadarabkákat is felfedezhetném benne. Melyiket szeretném?

Udvariasan megköszöntem, egyiket se. Keserves fancsali ábrázattal fordultam ki az üzletből, semmi baj, a városban hat üzlete van a márkának, az egyikben csak akad. Az országban ezen kívül további négy üzletük van, ha nincs a fővárosban, vidékre is elmegyek érte, ha már ennyire hülye vagyok.
Végigjártam az üzleteket, elsőben nincs, másodikban nincs, harmadikban nincs, negyedikben nincs, itt már én is fél lábbal a sírban vagyok, míg végül az ötödikben akadt.
Nem hányásszínű, nem fosszínű, gyönyörű hófehér, pont a méretem, pont hibátlan. A személyzet udvarias, kedves, nem kellemetlenkedik, gyorsan kicserélik, felpróbálom, mintha rám öntötték volna.

Sikerélményemet újságolom az Embernek, mire ő érdeklődve: mintha már koszos lenne az ujja, mikor mosom ki legközelebb?

Názár esküvője

Názár esküvőjéről sok mindent írhatnék. Furcsállom is, hogy keresni kell a szavakat, amik egymáshoz illenek. Néhány emlékről mesélnék most inkább.

Kezdhetném a fiúval, akit Názár vizsgaidőszakban nézett ki magának, és akit a barna bőre miatt magunk között Kreolnak neveztünk. Egy vizsgaidőszakban hat pótvizsgát is begyűjtött miatta. Azelőtt soha nem volt pótvizsgája, nekem bezzeg majdnem minden félévben akadt.

Életem legjobb vizsgaidőszaka volt, végre revansot vettem.

Nehéz volt titkolnom, hogy tudok a gyűrűről. Minden mondatomat, ami úgy kezdődött, hogy „mondjak valamit?”, úgy kellett befejeznem, hogy „ott megy két fiú”; vagy: „reggelire virsli lesz”; vagy: „csokis a szád széle”. Nem akartam elrontani az örömét. Azt akartam, hogy igazán meglepődjön, hogy a hideg végigfusson a hátán, és míg él, emlékezzen arra az érzésre. Mert az ember lánya – szerencsés esetben –csak egyszer menyasszony.

Büszke vagyok a lánybúcsúra, ami tökéletes lett; igazi, még-az-unokáimnak-is-mesélni-fogom típusú élmény.

Amikor megláttam Názárt a menyasszonyi ruhájában, elszorult a torkom és könny szökött a szemembe, annyira szép volt. Talán még annál is szebb. Zavaromban szegény vőlegénynek csak megveregettem a vállát, ahelyett, hogy neki is gratuláltam volna.

Mesélhetnék magáról az esküvőről, de úgy vélem, az csak a kezdet, ami után egészen másfajta élet következik. Jó és rossz dolgokkal egyaránt teli élet, annyi különbséggel, hogy mostantól ketten cipelik azt, amit egy ember önmagában soha nem bírna el.

A legtöbbet kívánom, amit ilyenkor kívánni lehet: az úton, amire ma férjes asszonyként léptél, Isten kísérjen, drága barátnőm!

Biológiai anyám

Nem szerettem az anyámat. Féltem tőle – a válás óta eltelt tizenhárom év alatt szántam is talán –, de szeretni sose tudtam.

A nyomorúságos gyerekkorért, ami öcsémmel nekünk jutott, máig őt hibáztatom.

Azt a kilenc évet nem bocsátottam meg. Talán sose fogom.
Dühös voltam, hogy a gyerekkori emlékeim nem kellemesek, hanem borzasztóak. Sokáig úgy éreztem, valami fontostól fosztottak meg.

Nem voltam mindig ilyen nagyhangú, magabiztos lány. Visszahúzódó, riadt kisgyerek voltam. Ha most újból találkozhatnék a tizennégy évvel ezelőtti kilencéves énemmel, megsimogatnám a kobakját, megölelném, és azt mondanám neki: ne féljen, egyszer neki is lesznek álmai, amikért küzdhet; lesz reményteljes jövője, ami elé várakozással tekinthet. Csak még egy kicsit tűrjön.

Anyám sose babusgatott. Anyám nem volt anyának való. Szobrász volt, a tárgyakhoz értett. Aminek lelke volt, ahhoz nem.

Az öcsémmel mindig kivételezett. Őt kényeztette, és én olyankor mindig magamban kerestem a hibát. Kilencévesen nem a legjobb jellemformáló elem a riadt kétségbeesés.

Haragom az évek hosszú sora alatt közönnyé tompult. Leghőbb vágyammá vált, hogy többé ne legyen közünk egymáshoz.

Minden jellemvonás, mozdulat ellen harcoltam, amiről úgy véltem, anyai ágról örökségem. Kiirtottam minden gesztust, reakciót, amiről úgy rémlett, anyám sajátja.

Lefekvés előtti fohászomban ma is gyakran felbukkan a rémület: Istenem, csak attól óvj meg, hogy az anyámra hasonlítsak!

Názár lánybúcsúja

Hitelesebb képet festhetnék az eseményről, ha már három hónapja naplót vezetnék. Annak hiányában csak felvillanó emlékeimre támaszkodhatok.

Az egész szervezősdi egy darabig nagy titokban zajlott. Amíg Názárnak gyanús nem lettem. Mivel hazudozási képességeimen még csiszolni kell, hamar lebuktam.

Nagy lépésekben: elkönyörögtem a szülőktől Názárt, megrendeltem a jegyeket Prágába, és miután a Lánybúcsúztató Bizottság létszáma véglegesült, nekiláttunk összeállítani Názár feladatainak listáját. Negyvenhét feladatot tűztünk ki, egyik jobb volt, mint a másik. Csak ízelítőül: torka szakadtából indulót énekelni ismeretleneknek; megkérni egy fiú kezét; alternatíva gyanánt begyűjteni jóvágású férfiak telefonszámait; SEGTSÉG, FÉRJHEZ MEGYEK! címmel szórólapokat osztogatni; szerencsétlen járókelők nyakkendőjét megkötni; körmöt festeni; gumikesztyűből inni; kirakatban állni; forgalmas helyen táncolni; rendőrrel fotózkodni. Minden sikeresen teljesített feladat után pikáns ajándékot húzhatott ki egy zsákból, a sikertelen feladatok után a véralkoholszintjén emeltünk egy hangyányit.

Mint később kiderült, rendbontásnak minősül a park közepén tejszínhabbal szívet rajzolni a betonra és beleírni, hogy „Szeretlek szer”. Nem tudni pontosan, a fátylas elkövető miként óhajtotta befejezni a fenti gondolatot. Talán a „Szeretlek, szeretlek, el ne mondjad senkinek, senkinek” kezdetű mulatós első négy szakaszát szerette volna belefújni a szívbe, talán csak annyit, hogy s „Szeretlek, Szergej”. Sajnos, már sosem tudjuk meg, mert amikor látótávolságon belül feltűnt egy öklét rázó egyenruhás, elsiettünk az ellenkező irányba.

Persze, öt vihogó koronás alakot meg egy rémült, mandulaszemű fátylast nehéz szem elől téveszteni, főleg ha az utóbbit ütlegekkel kell folytonos mozgásra bírni, mert alkoholos befolyásoltság miatt igencsak verekedhetnékje támadt. 

(Háttérinformációként megjegyzem, a főiskolán  töltött  öt  év alatt

ugyanezt csinálta: ha becsiccsentett, még a kétajtós szekrénybe is bátran belekötött.  Csak azért nem verték péppé, mert térden állva könyörögtem a ványadt életéért, továbbá mert ruhástól és a háta mögé rejtett Akadémiai Helyesírási Szótár legújabb kiadásával együtt tizenhét kilót nyom. Egy nagyra nőtt szúnyog. Szép szúnyog, na.) 

A parkban az is kiderült, hogy a szívecske mellé csinos kupacot hányni, a tetejébe ágacskát tűzni falevéllel, zászló gyanánt SEM szép dolog – de hát ez már mellékes.

A további részleteket fedje jótékony homály. Aki több információt szeretne, nyugodtan kérdezősködhet a járókelőktől: valaki biztosan emlékezni fog egy csapat vihorászó koronás lányra, meg egy fátylasra. 

Lassan elválnak útjaink, mindketten más irányba megyünk tovább. Ő a családot választotta, én a PhD-képzést. Remélem, mindkettőnk döntése helyesnek bizonyul, annak ellenére, hogy a közös főiskolai öt év után, ahol mindig vállvetve küzdöttünk, furcsa lesz egyedül helyt állni. Biztos vagyok benne, hogy menni fog. Mennie kell, mert másképp nem lehet.

Addig is büszke vagyok arra, hogy felejthetetlen lánybúcsút ajándékozhattam neki, amelynek emlékét – remélem – sokáig őrzi majd.

Názár esküvői köszöntője

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Kérem, engedjék meg, hogy néhány keresetlen szóval magam is megemlékezzek e két ember házasságkötésének napjáról.

A menyasszony barátja vagyok, barátságunk kezdete egész pontosan 2008. szeptember elsejére datálható, de előfordulhat, hogy beszédem után barátságunk végének dátumát is módomban áll közölni önökkel.

Názárt főiskolás éveink legelső napján szemeltem ki magamnak. Mint minden gólya, én is az eligazító teremben vártam a sorsomra. (Kissé rosszkedvűen, mert sosem akartam főiskolás lenni. Végül az egyik legjobb döntésem lett.) Mogorván rugdostam az előttem ülő székét, mikor beóvatoskodott a terembe egy vékony lány, tágra nyílt mandulaszemekkel és vállig érő, két copfba font hajjal. Végigjött a fal mellett és leült mellém.

Amikor beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy az anyja fonta be haját még reggel. Kikerekedett szemmel bámultam rá, a fejemben vékony hangon sikított a csodálkozás: te jó ég, ennek tizennyolc évesen még az anyja fonja a haját! Fuss, fuss, fuss, vissza se nézz!

Csak azért nem ültem két sorral hátrébb, mert azokat már elfoglalták a tőlem sokkal okosabbak. Mikor megtudtam, hogy szegény az Isten háta mögöttről jött, elhatároztam: pártfogásomba veszem ezt a kis árvát.

Ahogy teltek az évek, beolvadtam az Isten háta mögötti emberek közé. Észre sem vettük – ripsz-ropsz! –elrepült öt év.

Názárnak sokat köszönhetek, a temérdek ősz hajszál mellett azt is, hogy amikor a párkapcsolatom krízisben volt, ez nem látszott meg a főiskolai előmenetelemen. Fásult lettem, nem érdekeltek a vizsgák, a leadandókat sem csináltam meg; hiába üvöltözött velem az ágyból és önmagából kikelve Názár, lepergett rólam. Méregtől liluló fejjel asztalhoz ült, és bár végig engem átkozott, reggelre elkészült minden feladattal, nehogy kettest kapjak.

Sose felejtem el.

Beszédemet egy tanulságos Pilinszky-idézettel zárom: „Az ágy közös. A párna nem.” Ami édesapám tolmácsolásában annyit tesz, hogy a házastársakat köti ugyan a házastársi hűség, de az álmaik sokszor különböznek.

Kívánom, hogy nektek a párnátok is közös legyen.

Sok boldogságot!

Aknaszlatina, 2013. 08. 24.

Názár, a rettegett

- Szia! Mit csinálsz? Megint takarítasz? Sokszor látlak este takarítani, ilyen rendszerető vagy?

- Aha, ez az egyik ok, amiért takarítani szoktam, nagyon szeretem a rendet. A másik oka meg, szerinted megúsznám élve, ha Názár arra jönne haza, hogy nincs fényesre vikszolva a padló? Hát szerintem nem. Már az ajtóból kettéharapna. Még a csomagjait le se pakolná, de én már kettétört gerinccel pislognék valamelyik sarokban.

- Igen? Nem is nézem ki belőle.

- Á, dehogy. Csak én találom ki ezeket, mert szeretem mikor sajnálnak az emberek, hogy milyen sanyarú sorsom van, és szeretek röhögni.

- Komolyan?

- Nem, bazeg! De úgy látom, most nem sikerült valami fényesen a takarítás, úgyhogy jobb lesz, ha eliszkolsz, mielőtt te is kapnál egyet-kettőt.

A fiúcska fülét-farkát behúzva elsompolygott a folyosó végén lévő szobájába, és még azt is hallani véltem, hogy kétszer kattant a zár.

Hatháziék

Hatháziék egy nagyon kedves székely család, akik a rendszerváltás után, ezernyi más családhoz hasonlóan Budapestre emigráltak Erdélyből.

A Hatházi család egy mosolygó papából, nagyon finomakat főző mamából, egy kedves egyetemista lányból és egy tizenhat éves kamasz fiúból áll, aki a kamaszok összes jellegzetességét magán hordozza.

A kapcsolatom velük annyi idős, hogy ősszel már iskolába mehetne. Hat éve találkoztunk először, mikor cserediákként fogadtak. Hatházi mama és Hatházi papa a többi szülővel egy kupacba tömörülve türelmesen várta, hogy hazavihessék a nekik jutó félnótást, aki egy hét alatt kizabálja őket mindenükből.

Mi, a félnótások egy másik kupacba bújtunk össze, mint a birkák, és gyanakvóan méregettük őket, azt latolgatva, vajon hány texasi láncfűrészes van közöttük.

Kapcsolatom a Hatházi családdal azóta sem szakadt meg.

Következő találkozásunkra két évvel később került sor, amikor szemműtéten estem át, és Hatházi mama fél éven át kísérgetett kontrollvizsgálatokra – munkaidőben.

Segítettek, hogy ne érezzem magam annyira elveszettnek egy idegen országban.

Mikor  azt  hallom,  hogy  a  jóindulat  és  az  önzetlenség kiveszni

látszik az emberekből, rájuk gondolok. Hatháziékra, akik befogadnak egy vadidegent, kulcsot adnak a lakásukhoz anélkül, hogy bármit kérdeznének vagy bármit kérnének cserébe.

Ez a család egy kincs. Iszapban nőtt tavirózsa, ami a szenny dacára megmaradt szépnek és illatosnak. Megmaradt embernek.

Búcsúzó Nagymama

Mióta nagyapa meghalt, látom nagymamán, hogy nem tud mit kezdeni a nyakába szakadt rengeteg idővel.
Komótosan gombolja a kabátját, jobb zsebébe olvasószemüveg, bal zsebébe zsebkendő.
Majd megcseréli a  két zseb tartalmát.

A hét napjai közül minden péntek a nagymamáé.
Péntekenként kihúzom magam a kötelezettségeim alól, és nagymamázok.
Nagymamázok, amíg megtehetem.
Kitakarítok, elmosogatok, beszélgetünk.
Meghallgatom ugyanazokat a történeteket újra meg újra.
Vidám vagyok, nevetgélünk, és közben valami szorítja a mellkasomat.

Amikor elköszönök, hátranézve látom, ahogy az ablakon keresztül néz utánam az én madárcsontú, törékeny nagymamám és tudom, hogy várja a következő pénteket.

Szívfacsaró látvány végignézni ahogy drága nagymamám egyre ritkábban emlékszik arra, hová tette a pénztárcáját, befizette-e a számlákat, ebédelt-e.
Rosszul vagyok attól, hogy látnom kell, ahogy fokozatosan leépül.
Nincs elviselhetetlenebb a tehetetlenségnél és attól, hogy nem tudom átvállalni a feladatát, nem tudok emlékezni helyette.


Szeretettel nézek az idős emberekre mert szeretném, ha aggkoromban rám is szeretettel nézne valaki.

Ilyenkor mindig azt remélem, az Isten megengedi, hogy nagymama egy kicsit tovább élhessen.

Názár egy napja

Mióta Názár menyasszony lett, nem lehet bírni vele. Pedig én már pár éve igyekszem. Az egész úgy kezdődött, hogy neki sosem tetszett a fehérarany eljegyzési gyűrű, kővel a közepén. Nekem meg nagyon. Erre mit ad az Isten? Fehérarany az eljegyzési gyűrűje és kő is van a közepén! Hiába, meghalt Mátyás, oda az igazság...

Az anyóssal együtt élős mígahalálelnemválasztig ugyan még van néhány hónap, de én legjobb tudásom szerint igyekszem már most kiokosítani Názárt, hogy milyen viselkedés a legcélravezetőbb életben maradása szempontjából. Nagyon készségesen és részletekbe menően szoktam ismeretterjesztő hangomon információkat megosztani vele az esküvő utáni sorsáról. Csak valahogy ezeket a jövőképeket nem fogadja kitörő örömmel, azt tapasztaltam.

Nem szereti, mikor azt mondom, hogy mivel férjhez menése után elköltözik falura, az azt jelenti, hogy ámen neki, fakereszt, csókolom, onnan a lábát ki nem teszi többet, míg él, a viszont hallásra. Azt se szereti, ha fröcskölök rá egy kis vizet nyomatékosításképpen, akkor mindig olyan ijesztően forog a szeme. Néha még a szája is habzik.

Mivel én vagyok a legjobb barátnő az egész világmindenségben, ezért már most sulykolom bele a napirendjét, legyen ideje megszokni, úgyis mindjárt itt az augusztus.

Mert ugye falun az élet nem úgy megy, mint városon. Megmagyaráztam neki, hogy ott az emberek már pirkadat előtt kelnek, nincs kilencig lustizás. Megetetik a jószágot szépen, aztán kimennek a földekre, nekiállnak a munkának, mint Laci a mosatlannak, kilenc körül früstökölnek, utána megint a lovak közé csapnak. Délig megállás nélkül dolgoznak, megebédelnek, félórára ledőlnek a gyengébbek az árnyékba, az edzettebbek rögtön visszaállnak a sorba. És nagyjából addig dolgoznak szép szorgosan, mint a hangyák, míg fel nem jön az Esthajnalcsillag. Utána mindenki vállára veti a kaszáját, és libasorban megindulnak hazafelé. Sokkal jobb lenne, ha végig tudnám mondani röhögés nélkül, de jellemtelen alak vagyok, akaraterőm egy csepp se, állandóan kudarcot vallok.

Mondtam Názárnak, hogy ezzel nincs vége a napnak, mert miután hazaért, le kell menni a kertbe locsolni, mert minden gyerek tudja, hogy locsolni este kell, mikor kuruttyolnak a békák, mert attól jobban nőnek a zöldségek. Meg a bolondgomba.

Utána bemegy, megfőzi a másnapi ebédet, kitakarít, kimossa a szennyest, lezuhanyzik, teljesíti házastársi kötelezettségeit, utána befordul a falhoz, és ez így megy tovább ötven éven keresztül...

Mikor ilyen kedveseket osztok meg vele csillogó szemekkel, mindig verekedni akar, csak azt a tizenkét kilót, amit magáénak tudhat, még meg kő többszörözni, hogy a fél mázsás súlyom mellett birkózás tekintetében labdába rúghasson. Vagy esetleg belém.

Hjaj, nagy felelőtlenség öt év alatt felnevelni egy Názárt, utána meg átengedni holmi jöttment idegennek...

Köszönöm!

Olyan hálás vagyok az Istennek, hogy téged kaptalak.

- hogy annyi mindent átvészeltünk együtt,
- hogy a rossz idők megerősítettek ahelyett, hogy megtörtek volna.
- hogy kitartottál mellettem, mikor nem volt rá okod,
- hogy szerettél akkor is, mikor nem érdemeltem meg.

Köszönöm,
- hogy nem szaladtál el, mikor megtehetted volna.
- hogy szeretettel néztél rám, mikor kifordultam önmagamból, és egyáltalán nem voltam szeretetreméltó.

Köszönöm,
- hogy megtanultál bizakodva nézni az elé, ami jön.
- bízni magunkban, a jövőben, az Istenben.

Köszönöm,
- hogy megszeretted a családomat, és engeded, hogy én is belesimuljak a tiédbe.
- hogy minden nehézség ellenére, engem választottál,
- hogy a jövődbe engem is beleszőttél.

Köszönöm,
- hogy nem kell egyedül szembenéznem a nehézségekkel,
- hogy számíthatok rád, jöjjön bármi.

Mert az ember nem arra teremtetett, hogy egyedül küzdjön, mert egymaga elbukik...

A nagy bevásárlás

A boltos játék fogalmát új szintre emeltem otthon a nyolcéves boltossal.
- Jó napot kívánok!
- Jó napot kívánok, mit adhatok?
- Szeretnék fél kiló darázsböfögést.
- Fél kilót? Ez itt egy kiló, tessék várni, rögtön lemérem a felét.
- Kérek még három foltot annak a zsiráfnak a nyakáról.
- Pont három foltunk van, be is csomagolom.
- Szeretnék még húsz deka szeletelt zebraszemhéjat.
- Épp tegnap kaptuk, friss áru, hová is tettem, hová is tettem? Á, megvan. Esetleg valami mást?
- Nem is tudom, a csiganyál friss?
- Igen, igen, én magam is gyakran fogyasztom.
- Esetleg bolhabél van?
- Igen. Adjak?
- Hát tessék mérni, de csak vagy tíz dekát. Nem is tudom, vadkanpislogást tetszik tartani?
- Persze, hogy tartunk. Egy kis légyzümmögést adhatok mellé? Csak két gyufásdoboznyit, hogy el ne nyomja az ízét.
- Még egy kis harkály gyomorkorgást szeretnék, de csak ha friss, mert gyereknek viszem. (édesapám súgja hátulról, hogy annak a hülyegyereknek jó lesz a romlott is.)
- Tengerisün hónalj van?
- Hát nem tudom, lehet akad még pár darab a doboz alján, de nem ígérem biztosra.
- Köszönöm, egyelőre ennyi lesz.
- Tessék máskor is jönni. Szóljak, ha lesz füstölt borzköröm?
- Okvetlenül!

Faggyas Margitka

Faggyas Margitka egy olyan személyisége a harmadéves japánszakos hallgatóknak, akit nem lehet egyszerűen figyelmen kívül hagyni. Már többször nekiveselkedtem, hogy írok róla, de mindig meghátráltam. Féltem, hogy nem leszek képes szavakkal hitelesen visszaadni a karakteres egyéniségét.

Názárral arra a megállapításra jutottunk, hogy a szülei elfelejthették megtanítani a viselkedés alapjaira, vagy minket vezettek tévútra gyerekkorunkban, mert akárhogy szemlélem, a két viselkedésforma sehogy sem egyezik.

Az egyik kedvencem, mikor a folyosó másik végéről észrevesz és ahelyett, hogy közelebb jönne, onnan kezd el kiabálni utánam kellemes vércsehangján.

A tanszék előtt állok földbegyökerezett lábakkal, és a szégyen rózsáival az arcomon majszolom az uzsonnámat, azt kívánva, bárcsak megnyílna alattam a föld, hogy önként ugorhassak bele. Sajnos a főiskolánk nem olyan nagy, hogy több tucat diákkal együtt én is érdeklődve nézhessek körbe, enyhe kárörömmel a szám sarkában, hogy ki az a Csilla, aki után ez a mihaszna kurjongat. Sajnos elég sokan tudják, hogy ez a szerencsétlen én vagyok.

A diákok készségesen engednek utat neki, nekem meg minden önuralmamra szükségem van, hogy a vajaskenyértől és a dühtől fuldokolva kérdőre ne vonjam, hogy mivel érdemeltem ki megtisztelő figyelmét. Ehelyett viszonylag kulturáltan megkérem, hogy ha egy mód van rá, legközelebb várja meg, míg kétméteres hallótávon belül kerülök, utána nyissa ki a száját. Majd elnézést kérek az arcára fröccsent nyálcseppekért.

Különben is, csak egy Csilla tanul a főiskolán. Ezt mindig gőgösen szoktam megállapítani, mellkasomat döngetve, de most valaki más mellkasát döngettem volna szívesen. Egy furkósbottal lehetőleg, amiből éles szegek állnak kifelé.

Aljas dolog nevetgélni azon ahogy viselkedik, beszél, reagál, és a szalmakalapján viccelődni sem szép dolog, amit olyan szorosan köt meg az álla alatt, hogy ha fiú lenne, a csutkája tuti átszúrná a torkán a bőrt.

 Azt hiszem, az egyetlen igazi kifogásunk vele kapcsolatban (a különcségeitől eltekintve, amiken csak magunkban szórakoztunk, és amivel soha meg nem szégyenítenénk) az a szaga.
Bocsánatot kérek a következő mondatért, de annak a lánynak olyan szaga van, hogy azzal egész nyugodtan lehetne vallatni.

Egy igazán jól nevelt ember soha a büdös életben nem gondolna arra, hogy ezt valahogy szóvá kéne tenni. Sajnos én nem tartozom az igazán jól nevelt réteghez. Nem azért, mert nem kaptam megfelelő nevelést, sokkal inkább azért, mert nagyjából a háromnegyede lepergett rólam.

Amikor ilyeneket gondolok, eszembe jut édesapám tanítása, hogy az emberekkel tisztelettel és jóindulattal kell bánni, mert nem tudhatjuk, hogy milyen terheket hordoznak, és mert mindent, de mindent visszakap az ember, az ütést is és a simogatást.

Ilyenkor mélyen elszégyellem magam, hogy ilyen aljas vagyok és kifigurázok egy egyszerű lányt, akit nem is ismerek, és aki sosem ártott nekem.

A felborzolt kedélyek lecsillapítása miatt kijelentem, hogy Faggyas Margitka nem létezik a valóságban, csak az időszámításunk előtt megbomlott elmémben. Amennyiben a kedves olvasó a fentebb leírtakkal megegyező dolgokat vélne felfedezni, az teljes mértékben a véletlen műve. Esetleg az is lehet, hogy a kedves olvasó kitűnő megfigyelő!

Názár ruhatára

Kedvenc Názáromnak annyi ruhája van, hogy négy kategóriába szortírozva tudja csak számon tartani őket.

Az első kategóriába tartoznak az ünneplő ruhák, amelyek évente MAXIMUM két alkalommal kerülnek használatba. Rendkívül alapos tisztítás után rakja vissza őket vállfán a szekrény mélyébe, ahol a következő használatig legfeljebb néhány eltévedt molylepke társaságát élvezhetik, később már csak a csontvázukat, mert az erős naftalinszag engem is kinyiffantana, nem egy szerencsétlen párdekás rovart.

A második kategóriába tartoznak azok a ruhák, amiket hétköznap visel, mikor emberek közé megy. Úgy meg vannak becsülve, hogy nagyjából tíz-tizenöt évig versenyképesek! Én meg hallgathatom otthon, hogy Názár így meg úgy, bezzeg Názárnak nem kell ötévente új ruha, tud vigyázni a régire is.

A soron következő kategória a hármas számot viseli, ide tartoznak azok a ruhák, amiket kedvenc barátosném kiselejtezett az előző kategóriából, mert éles sasszeme felfedezett rajta valami kifogásolnivalót. Egyébként szerintem törvényellenes, hogy valakinek ennyire jó legyen a látása. Olyan kifogásolnivalókra gondoljunk, hogy leszakadt egy gomb, vagy elromlott a cipzár, esetleg foszlik a varrás oldalt, vagy kikopott a térde. Csupa olyan hiba, amire én fittyet hányok, (ha fittyet ettem), és vígan szaladgálok az utcán a leszakadt gombommal, az elromlott cipzárommal, a kifeslett varrásommal. Emberek között!

Na, Názárnál ez már az "otthon jó lesz még" kategória. Mosogatni, takarítani, fát vágni, jó lesz.

A negyedik, egyben utolsó kategória a legalja mindennek. Ide kerülnek azok a ruhák, amelyek végigjárták az előző lépcsőfokokat és mindenhonnan kiselejteződtek. Annyira lestrapáltak, hogy egy önérzetesebb hajléktalan megvetően utasítaná vissza őket, mert már az égvilágon semmire nem alkalmasak! Kedvenc barátosnémnál ez a kategória "aludni jó lesz benne" címszó alatt fut.

Sajnos, én szegény családból származom, három különböző ruhám sincs, nem négyféle, hogy kategóriákba tudnám sorolni őket. Nekem csak kétféle ruhám van:
- pecsétes
- szakadt
 Hát csoda, hogy problémáim vannak a jó megjelenéssel??

Zülleni nem szabad!

Egy ideje eléggé elhanyagolom az írogatást, aminek oka tulajdonképpen hogy szakad rám az ég, és hogy elképesztően lusta vagyok. Pedig van egy csomó megörökítendő dolog, amit majd ötven év múlva is szeretnék elolvasni, feltéve, hogy még fogok tudni olvasni.

Nemrég születésnapon voltam, ahová sajnos Názár nem tudott elkísérni, mert a világ végén lakik, és reggel el kell indulnia, hogy estére hazaérjen, de azt üzente, hogy az ajándékba ő is pótolt három grivnyát, amit én becsülettel át is adtam az ünnepeltnek. Mármint az ajándékot amit én vettem, meg külön három grivnyát, azzal, hogy ezt Názár küldi, boldog születésnapot. Názár szerint ez egyáltalán nem volt vicces, és nem szégyellem magam? Sajnos olyan megátalkodott vagyok, hogy nem.

Ez a születésnap elég oldott hangulatban zajlott, azt vettem észre, hogy furcsamód mindig olyan társaságba keveredek, akik rémesen sokat isznak és rémesen csúnyán beszélnek.

Ami engem illet, a vulgáris szavak többségét gyerekkori jó barátomnak tekintem, de ez nem okvetlenül jelenti azt, hogy olyan a szám, mint a kondásé, jobban szeretek azzal takarózni, hogy az átlagembertől eltérően, ilyen tekintetben elképesztően bő szókinccsel rendelkezem.

Ez a hivalkodás valamiért nem tetszik édesapámnak, jobb lesz, ha vigyázok magamra, nehogy a keze ügyébe kerüljek, mert haragja nagy pusztítást vinne véghez a hajkoronámban.

Az alkoholnak van egy érdekes tulajdonsága, miután bekerül a vérkeringésbe, az emberek érdekes dolgokat tartanak teljesen megvalósíthatónak, minden további ellenvetés nélkül.

Emlékszem, hogy miután megvacsoráztunk, Anita betűzte a füle mögé a lerágott csirkecsontokat, és reggel nagyon csodálkozott, hogy a hallószervei mögött nagyjából tenyérnyi részen miért olyan átkozottul zsíros  a haj? Nem tudni. Szerintem a hülyeségtől. De lehet, hogy ez a büntetés a szarkasztikus humorért, amivel megkeseríti az életünket.

Nagyon szeretem.(megcsavarni az orrát, mert szörnyen mérges érte, én meg gyönyörködöm a szépen szikrázó szemében és melegíti belül a kis lelkemet a tudat, hogy ilyen jóságos ember lett belőlem, mire felnőttem.)

Nagyapátlanul

Azt mondják, a sírás jó, mert a sírás tisztít, mert a sírás már az elengedés része.

Talán van benne igazság, de ha a lélek fáj, elapadnak a könnyek. Az ember sírna, hogy megkönnyebbüljön, csak valahogy nem sikerül.

Nem tudok látványosan sírni.

Magamban, némán jajgatok.

Mikor először léptem be a házba nagyapa halála után, kicsit félve néztem az ágyára. Azt hiszem, a tudatalattim azt súgta, még ott lesz; hogy nincs valóság nélküle, csak rossz álom, amelyből mindjárt felébredek; hogy ismét láthatom a magasra dúcolt párnák között mosolyogni, vagy zsörtölődni, mert nagymama még nem adta oda a gyógyszerét; vagy langyos a kávé, nyitva maradt az ajtó.

Úgy reméltem...

Ágybeli nélkül még sosem láttam az ágyát. Szívfacsaróan kopár volt.

Szerettem volna leülni a szélére, hogy közelebb érezzem egy kicsit. Ostobaság, én is tudom. Nagyapa már elköltözött.

Apa szerint jó helyre. Remélem. Hogy valójában hol van, csak az Isten tudja.

Mi csak azt, hogy semmivé foszlott.

Erről a fájdalomról nehéz írni.

Ébren fekszem az ágyamban, a plafont bámulom, és a könnyeim belecsorognak a fülembe.

Utolsó szó jogán

Azt hittem, megoldjuk. 

Annyira hittem: ha két ember igazán akarja, megoldja. 

Az a baj, hogy csak az egyik akarta igazán. 

Én.

Még sokáig fájni fogsz. Nemcsak a négy év, az emlékek, hanem a jövő miatt, ami lehettünk volna.

Azt kérted, ne írjak erről, ne csináljak „kirakatpert”. 
Hogy írjam meg később, mikor már lecsengett. Mégis most írom meg, mert így könnyebb egy kicsit. 
Kiírom magamból, ami úgy fáj, hogy rosszul vagyok tőle. Hogy ne égessen annyira, hogy tényleg elengedjelek, ne csak magamat áltassam vele, mert a sajgó fájdalommal már könnyebben boldogulok. 
Azzal még sokáig élhet az ember.

Ma van a születésnapod. 
Úgy szeretnék valami jót kívánni, de nem tudok. 
Még sokáig nem fogom elhinni, hogy az életünk egymás nélkül zajlik tovább. 

Hogy barátok maradunk, meg hogy köszönök neked: faszság.

Akik úgy szerették egymást, mint mi, sose lehetnek barátok. 
Nekem nem megy. 
Látni sem akarlak.

Mert ha látlak, a varasodó seb újra felszakad, ömlik belőle a vér. Nincs annyi géz a világon, ami elállíthatná.

Csalódott vagyok, szomorú és elkeseredett. Eltépek minden szálat, ami hozzád kötött. Nem akarom elhinni, hogy az első kísértésre félredobtál minket. 

Eltépem a fényképeket, az összes ajándékot kidobom. Mindent megsemmisítek. Azt akarom, hogy olyan legyen az életem, mintha sose jártál volna benne. El akarom felejteni, milyen volt, mikor még szerettél, mert ha még egyszer eszembe jut, megőrülök. 

Ne írj. 
Ne hívj. 
Ne keress. 
Hagyj békén.

Ma van a születésnapod. Minden önuralmamra szükségem van, hogy azt tudjam kívánni, légy boldog. 

Dalom fáj

Senki nem sírt még így, ahogy én.

Vannak tragédiák, amikre felkészülhet az ember. Villámcsapásra, ami egyik pillanatról a másikra fenekestől felfordít mindent, lehetetlen.

Volt a tragédia előtti életem, és van ez a mostani.

A kettő alig hasonlít.

Mindenki bírja a fájdalmat, kivéve azt, aki érzi, már Shakespeare is megmondta.

Gyarló módon elvárom, hogy neked is fájjon, hogy te is szenvedj, és amikor sírni látlak, megnyugszom: téged is marcangol a kín, neked is rémálom az egész.

Valójában csak az történt, hogy magammal rántottalak a szakadékba.

Nem tudom, találok-e megoldást. Mert nincs egyszerű megoldás. Hidd el: ha lenne, most élnék vele.

Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít.

Már kislányként tudtam, ez kegyes hazugság.

Vannak sebek, amiket senki és semmi nem gyógyíthat be.

Az emberek azt hiszik, a bánat puha, könnyektől nedves köd csupán. Dőreség. A fájdalomban nincs semmi puha, az igazi fájdalom kemény, mint a kő, és éget, mint a tűz.

Mindent feléget.

Bár mondhatnám, hogy ugyanaz vagyok, aki voltam.

Nem vagyok az. Nem az vagyok.

A könnyeim befelé, a lelkembe csorognak.

Ha megtelik, belefulladok?

A semmibe bámultál, és éreztem: ugyanúgy szenvedsz, mint én.

Átöleltük egymást, és csak ültünk együtt, mint két elveszett, szerencsétlen ember.

Nem akarom, hogy kikopj az életemből, hogy kikopjak az életedből.

Nem akarom, hogy továbblépjünk.

Nem akarom, hogy emlék legyél. Azt akarom, hogy valódi legyél.

Nem akarok tervet kovácsolni arra az időre, amikor már nem lesz MI, amikor már csak TE meg ÉN leszünk.

Nekem csak egy tervem van, és azt akarom, hogy működjön.

Leginkább azt akarom, hogy te boldog légy.

De akire most vágysz, nem én vagyok.

Elengedlek.

Vérző szívvel, könnyes szemmel.

Sírva búcsúzunk, de ha igazi a szerelem, akkor ez jó sírás.

Mert elválasztva lenni valakitől, akit szeretünk: fáj.

Ha már nem fáj, nem is szeretjük.

Nem azt jelenti, hogy közönyös lettem irántad, hogy nem felejtelek.

Mégis: hagylak repülni, szabadon szállni. Hogy keresd meg, ami hiányzik.

Ha az enyém vagy, ha egy kicsit is az enyém voltál valaha, akkor úgyis visszatalálsz hozzám.

Hiszem, hogy összetartozunk. Ha nem hinném, már rég halott lennék. Hiszem, mert az nem lehet, hogy eddig tartson.

Kell, hogy legyen tovább. Ha két ember együtt és igazán akar valamit, akkor van kiút.

Ehhez kell két ember. Egy nem elég.

De addig élnem kell ebben a világban, ami most elsötétült előttem.

Gépiesen megyek tovább, teszem a dolgom. Talán egyszer majd újra magamhoz térek.

Héjanász

Visszaadom a fülbevalót.
Mióta elváltak útjaink, nem bírok úgy ránézni, hogy ne törne rám a sírás.
Inkább visszaadom.
Remélem, a temérdek közös emlék lassan megfakul, s végül olyan messzire kerülsz tőlem, hogy képes leszek mosolyogva gondolni rád. Anélkül, hogy beleremegne a szám széle.
Kikopsz az életemből, én is a tiédből. Továbblépünk.
Ha mégis maradsz örök emléknek – mert közös négy évünk hosszú idő –, sok év múlva, ha szembejössz az utcán, visszaköszönök, talán azt is megkérdezem, hogy vagy.
Titokban, önző módon mégis makacsul remélni fogom: soha nem találsz jobbat, mint én.
Rég elengedtük egymás kezét, és nekem fáj, hogy csak most vettem észre.
Nem készültem fel arra az időre, amikor már nem lesz MI, mikor már csak TE meg ÉN leszünk.
Ilyenkor csak a túlélés számít. Túlélni a nappalt, aztán az éjszakát, majd megint a nappalt.
Közben bugyuta kisgyerekként újra és újra feltépni a ragtapaszt, s megnézni, mennyit gyógyult az eleven seb.
Emléknek talán örökre megmaradsz, mert négy év hosszú idő.
Ha sok év múlva szembejössz az utcán, visszaköszönök. Még az is lehet, megkérdezem, hogy vagy.
De titokban, önző módon még sokáig remélni fogom: nem találtál jobbat, mint én.

Isten veled, Nagyapa!

Nagyapa meghalt. Mert nyolcvanöt éves volt, öreg volt, és mert nem lehet örökké élni. Igen, igen, tudom. Pár emlék még hosszú idő múltán is élénken él bennem.

Emlékszem, mikor kicsi voltam, az öcsémmel sok időt töltöttünk nagymamáéknál. Nagyapa hintát készített nekünk, amivel olyan magasra lehetett szállni, hogy a fejünk érte a lugast, létrát szegelt, hogy a kamra fölötti padon berendezhessem a főhadiszállásomat, egy karácsonyeste pedig behozott két kisnyulat a szobába, és kiszedhettük őket a szőnyegre. Nagymama másnap nagyon görbén nézett nagyapára.

Nagyon sok évvel ezelőttről eszembe jut, hogy mindig ketten mentünk füvet szedni a nyulaknak az iskolakertbe. Nagyapa hozta a sarlóját, zsákot a fűnek, feltette a bicikli saroglyájára, és míg komótosan teleszedte a zsákot frissen vágott illatos fűvel, addig én csigákat kerestem a bokrok között, és úgy örültem, mikor találtam egyet.

Emlékszem, egy szenteste nagymama elvitt a városba sétálni, hogy megcsodáljuk a nagy karácsonyfát és míg nem vagyunk otthon, az angyalka elhozhassa az ajándékot. Esett a hó, és én kinyújtottam a nyelvemet, hogy a hópelyhek ráessenek. Mikor hazaértünk, nagyapa lelkendezve szaladt elénk, hogy pont most járt itt az angyalka. Megkérdeztem, milyen színű volt a ruhája, mire azt válaszolta, hogy szürke. Emlékszem, meghökkentem. Angyal, és szürke ruhában jött? Mikor bármilyen ruhája lehetne? Pont karácsonykor? Egy Barbie-babát hozott és Mars csokit. Hatéves lehettem.

Egyszer letépkedtük öcsémmel a zöld paradicsomot, és mert nem volt ehető, egymást hajigáltuk vele. Mikor nagyapa észrevette, beparancsolt minket a házba, de előtte még elkobozta lövőeszközeinket. Miközben átnyújtottam a paradicsomot, szétnyomtam a tenyerén és sietve beiszkoltam nagymama védő szárnyai alá, így nagyapa mérges tenyere a mögöttem baktató gyanútlan öcsém hátát érte. Aznap nagyon elégedett voltam magammal.
Ezt a csínyt sokszor emlegettük, kicsit az öcsém kárára, kicsit a gyerekkor után sóvárogva.

Amikor édesapám kamasz volt, nagyapa épített neki egy kicsi szobát a padlásra. Ajtó, ablak, ágy, egy polc, egy kicsi asztal és a retesz az ajtón volt az összes berendezése, és persze a nagy kémény, ami félig elfoglalta az egyik falat, és amitől éktelen nagy füst keletkezett a szobában, valahányszor nagymama befűtött odalenn.
Emlékszem, milyen diadallal vettem birtokba egy nyáron, mikor kiharcoltam, hogy fenn alhassak. Közös szobánk volt édesapámmal, még ha én időben kicsit később birtokoltam is.

Az újévet egy másik országban ünnepeltem, sokat nevettem egész nap, míg nagyapa itthon vért hányt és este meghalt. Még csak haza sem értem időben.
Hiányzik a temetés, hiányzik, hogy én is elköszönjek. Az év még csak most kezdődött, és nekem már nincs nagyapám.

"Istenem, mielőtt eljön az aratás ideje, engedd megérlelődni a lelkem!"
Selma Lagerlöf