Van egy ismerősöm, aki pont olyan, mint én. Teljesen. Belülről legalábbis mindenképp. Neki is ugyanolyan színű a mája meg a zúzája, mint nekem. Kívülről kicsit különbözünk, de ez már csak így szokott lenni. A lényeg az, hogy teljesen hibbant. Ez a legnagyszerűbb dolog az egészben. Pont olyan, mint én. Régen találkoztam ilyen emberrel.
A vizsgaidőszakot nem is lehet másképp elviselni, csak úgy, hogy az ember megállás nélkül röhög, de egyfolytában, hogy ne stresszeljen az eredmények miatt. De a legjobb, hogy prímán lehet teljesíteni így is. De komolyan! Igaz, kell tanulni is, de személyes kutatások alapján, bátran ki merem jelenteni, hogy aki magabiztosan és vidáman megy be vizsgázni, 20 %-kal jobban teljesít, minimum. Na, de eltértem a tárgytól, jócskán.
Ott tartottam, hogy ezzel az ismerősömmel korszakalkotó ötletünk támadt. Szokott az máskor is támadni, de most nagyon támadt. Elhatároztuk, hogy készítünk egy naptárat. De nem akármilyen naptárat. Mi leszünk rajta. Ezért nem akármilyen naptár. Valószínűleg csak a szűk baráti kör kap majd betekintést ezekbe a képekbe, mert a szélesebb társasági körünkben nem engedhetünk meg magunknak egy ekkora kompromittáló eseményt, amit bármikor elő lehet rángatni, ha túl lapos a beszélgetés, vagy ha a tervezettnél gyengébben sikerült a parti. Tíz évig egyhuzamban.
A tavaszi hónapok képein két hibbant alak fog megjelenni, olyan ábrázattal, mint akik épp most szabadultak valamelyik zizi-farmról és épp most ásták el az ápolóikat valamelyik kecskeól mögött. Már érkeztek betörni egy-két ruhaüzletbe, de az intézetben elmulatott hosszú hónapok alatt nem töltöttek túl sok időt divatlapok lapozgatásával, amit eléggé nyilvánvalóan tükröz a türkizkék estélyi ruhán hanyagul átvetett óriási koszos asztalterítő és a gumicsizma is adhat néhány kérdésnek alapot. A tolakodó rendőrséget és a mentőket szelíden elhessegették egy ásóval, így még szabadlábon védekeznek. Egészen addig, amíg az ápolók nem szereznek erősebb ásókat, és nem lesznek hatvanan. Azokat jó sokáig kéne hessegetni. De nem is biztos, hogy érdemes. Párat talán sikerülne áthessegetni a túlvilágra, és ez két dolgot jelenthet.
Vagy örökös menekülést, amit két úri hölgy nem engedhet meg magának, ennyivel tartozik az erkölcseinek és a neveltetésének. A koszos asztalterítő meg a szigetelőszalaggal rögzített leszaggatott függöny ne tévesszen meg senkit. A szükség törvényt bont. Mi meg függönyt, ha rávisz a sors. Időnként ablakot meg ajtót is, végszükség esetén páncélszekrényt.
Vagy pedig jó hosszú vendégmarasztalást valamelyik poros börtönben. Egyik sem tűnik olyan programnak, ami megvalósítására égető vágyat éreznék a következő ezerötszáz évben.
A nyári hónapok képein a tavaszi képekről már ismert két modell pózol. Ezek a képek annyiban különböznek az előzőktől, hogy a könnyed elegancia helyett, ami a tavaszi képeket annyira jellemzi, most az intelligenciára fektettük a hangsúlyt. Ja, és abban is, hogy más a fotós. Az előzőt véletlenül rendőrnek nézték és jól meghessegették. Most a kórházban lábadozik. A jelenlegi fényképész kijelentette, hogy mindennemű hessegetés elkerülése végett, tartózkodjunk az ásóval való kontaktustól a fotózás alatt. Piha. Milyen kényesek lettek az emberek hirtelen.
Tehát a fényképeken a következő látható. Két, nagyon értelmes ábrázatot vágó egyén ül az ágyon. Az egyik a lábujjait csavargatja szorgalmasan, a másik az orrát. Mindeközben rettenetesen süt róluk, hogy a következő pillanatban feltalálhatnak egy képletet, ami könnyebbé teszi az atommaghasadást, vagy valami egyéb nevezetes dolgot, amire semmi szüksége a hétköznapi embernek, és amiért annyi Nobel-díjat ítéltek már oda, arra teljesen érdemteleneknek.
Az őszi képeken nemes egyszerűséggel a nőiességre koncentráltunk főleg, a csimbókokban lógó haj, nagymama elnyűtt köntöseinek egyike, kérdőjel alakú testtartás, öt kilométer vastag fogszabályzó, mind-mind azt sugározzák, hogy van élet a vizsgaidőszakon túl.
A téli kollekció hihetetlen belső nyugalmat sugároz. Azt sugározza, hogy most mindenki hagyjon békén, mert ha közelebb jössz, többet nem fogsz sugározni, egyáltalán semmit. Nem hogy nyugalmat.
Körülbelül ennyi a naptárunk lényege három mondatban összefoglalva. Azt hiszem, teljességgel megalapozott az az óvintézkedés, miszerint eme naptár sosem fog kikerülni a nagyközönség elé. Az embernek van egy biztos pont az életében, ha már végképp nem jut eszébe semmi vicces, amin nevetni lehetne. Ezen lehet. Habár, ha jobban belegondolok, talán sírni kéne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése