* Tíz évvel később

Egy autó állt meg a ház előtt. Csinos, a harmincas évei elején járó nő szállt ki belőle. Megállt a ház előtt, majd elgondolkodva indult a bejárat felé. A kapun egy férfi lépett ki.
Már-már nyitotta a száját, hogy megkérdezze: - Kit keres? – de aztán megtorpant.
A torka kiszáradt, hirtelen emlékek sokasága rohanta meg, olyan emlékek, amiket nagyon mélyre temetett.
A nő csak állt, és nézte. Tudta, mi játszódik le benne. Majd elmosolyodott. – Megismersz még? – tudakolta. A férfi nem válaszolt.
Kis idő múltán bólintott. – Miért jöttél? – kérdezte rekedten.
A nő rögtön felelt: - Tíz évvel ezelőtt, megígértem, hogy meglátogatlak, bárhogy is alakuljon az életem. Hát itt vagyok. –
Az udvarról kisgyerek kacagása hallatszott és a nő elhallgatott. A nevetés erősödött, majd néhány pillanattal később, dobogó léptekkel kiszaladt egy négyévesforma, szőke kisfiú, nyomában egy fiatalasszony.
– Most megvagy, te csibész! – kapta fel és már vitte volna vissza, mikor megakadt a szeme az idegenen.
– Ő az? – nézett kérdőn a férfira – tudtam, hogy el fog jönni. – Majd kedvesen a nőhöz fordult: - Volna kedve bejönni egy kávéra? – Az asszony ránézett, elmosolyodott, majd nemet intett a fejével. Zöldeskék szeme hosszan pihent az anyjához bújó fiúcskán. Majd tekintete tétován a gyűrűsujjára siklott.
– A feleséged? – kérdezte halkan. A férfi közelebb lépett, és megsimogatta a kisfiú szőke fürtjeit.
A nő szomorúan bólintott, mosolyogni próbált. Ránézett a fiatalasszonyra, és csendesen így szólt: - Mi nem ismerjük egymást, de van valami, ami összeköt bennünket. Ez a férfi, valaha nagyon sokat jelentett nekem. Mindennél többet. De aztán mást hozott az élet. Most nekem kéne azt a kisfiút fognom, nekem kéne itt élnem és nekem kéne gondoskodnom a családomról. – elmorzsolt egy könnycseppet a szemében. – De nem én állok ott, nem az enyém a gyerek, és egyáltalán semmi nem köt ide, az emlékeimen kívül. A múltam egy korszakáról azt hittem örökké fog tartani. Tévedtem. Talán jobb is így. –
Majd a férfihoz fordult: - Eljöttem, hogy lássalak, eljöttem, mert az adott szó szent. Remélem, hogy boldog vagy és hogy nem gondolsz rám keserű szájízzel. Tíz év nagy idő. Sok mindent láttam, sok helyen megfordultam, és sokszor eszembe jutottál. Lehetett volna másként is. De már nem tudok változtatni rajta. Bár tudnék. –
Sóhajtott egyet, majd lassan visszament az autóhoz. Távolról vonat füttyét hozta a szél. Mielőtt beszállt volna, a fiatalasszonyra nézett:
- Becsüld meg, mert jó ember. Becsüld meg, mert én nem tettem. Szeresd, mert megérdemli, és légy jó hozzá, hogy boldog lehess vele együtt. –
Búcsút intett, majd elhajtott.
Mikor a kocsi eltűnt a kanyarban, a fiatalasszony megtörte a csendet:
- Miért hagytad elmenni? Miért nem mondtad el, hogy tíz évig egyfolytában rá gondoltál? Miért nem mondtad meg, hogy a szomszédod vagyok és nem a feleséged? Egy karnyújtásnyira volt tőled, és te hagytad, hogy újra elmenjen. Nem tettél semmit, hogy itt tartsd!
A férfi a távolba nézett, és mikor megszólalt, a hangja egészen mélyről jött:
- Te ezt nem érted. Tíz évig tartott, míg megszoktam a gondolatot, hogy már nincs velem. Tíz évembe telt, mire el tudtam viselni, hogy egyedül vagyok. És már nincs tíz évem arra, hogy újra megszokjam a magányt. Túl fájdalmas lenne. Nem tudnám elviselni. Már nem. –
Markáns arcára mély barázdákat vésett az idő, szemeiben szomorúság csillogott.
Nyomás nehezedett a mellkasára, olyan nyomás, amit az ember akkor érez, ha változtathatott volna valamin, de nem tette…

Ezt a novellát ajánlom szerelmemnek, Karikó Sándornak.