* Monológ

Amikor van néhány szabad percem, ami ritka esemény – ezt hadd tegyem hozzá, azt álmodozással töltöm. Inkább tervezgetéssel, hogy ne tűnjön úgy, mintha álomvilágban élnék. Szeretek tervezni, szeretem, ha van egy rendszer az életemben, amit átlátok, vannak célok, amik folyton a szemem előtt lebegnek, és mindent megteszek annak érdekében, hogy elérjem őket.

Többek között magamat szoktam elemezgetni. Szeretem kiaknázni az adódó lehetőségeket, és nem hinném, hogy ezért a törtető kategóriába kellene beskatulyázni. Egyszerűen csak keresem az utam, keresem, hogy hol tudnám érvényesíteni magam, és szerintem ez a normális, amikor az ember kitűz maga elé valamit, és igyekszik megvalósítani.

Az élet rövid, és mi olyan sok időt elpocsékolunk még ebből a kevésből is, ami a rendelkezésünkre áll. Az emberek hülyék. Sokszor nem tudják felismerni, hogy mi a fontos, és mi nem az. És még többször ismerik fel a jót rossznak és a rosszat jónak. Ami egy idő után a társadalom és az erkölcs felborulásához fog vezetni, ha még esetleg nem tartanánk ott.

Mindig eltervezem, hogy milyen lesz az életem évek múlva, tíz év múlva, húsz év múlva, ötven év múlva. Aztán eltervezem, hogy az elkövetkező pár évben mit szeretnék megvalósítani. Időnként bővülnek a tervek, máskor kihúzásra kerül néhány elem.

Mivel ezt már több éve gyakorlom, van mire visszatekintenem, és elégedettséggel tölt el, hogy a terveim többsége megvalósulhatott. Azért vannak kudarcok az én életemben is, de nem tudom, hogy érdemes-e állandóan emlegetni őket, rágódni rajtuk. Én igyekszem minél hamarabb túltenni magam rajtuk, bár van néhány fájó pont az életemben, ami évekkel később is emlékeztet arra, hogy nem csak sikerekből áll a világ.

Nem szeretem a reggeleket, nagyon korán kezdődnek. És még nehezebben indulnak. Óriási ásítás, még nagyobb nyújtózás, és majdnem semmi hajlandóság az ágyból való kikászálódásra. Aztán fürdőszoba. De előtte még hosszasan dilemmázom, az ágy szélén ülve, hogy mit vegyek fel. Női baj. Elmebaj.

Gondolatban átfutom a ruhatáramat, és nincs kedvem egyikhez sem. Ez nem derít jobb kedvre, és morcosan kezdeni a napot, egyike a legpocsékabb dolgoknak, amivel életem során szembesülnöm kellett. Nagy nehezen feltápászkodom, kinyitom az ablakot, hogy mire visszaérek a zuhanyból, olyan hideg legyen benn, hogy a fogaim kocogjanak. Ettől végre felébredek. Végérvényesen és visszavonhatatlanul. Szippantok egyet a hajnali friss levegőből, ami csak nekem hajnali, a kofák a piacon már egy órája kirakodtak, és végre tényleg bevonulok a fürdőszobába.

A tükörből én nézek vissza, és amit látok azzal elégedett vagyok. Ha nem is maradéktalanul, de majdnem. Lehetne sokkal rosszabb a helyzet. Vagy még annál is rosszabb. Összevetve az öt-hat évvel, ezelőtti kinézetemmel, a mostanival igazán ki vagyok békülve. Azt hittem, örökre csúnya maradok. Aztán hála az égnek, kinőttem. Beképzeltség vagy egészséges önbizalom? A kettő között igazán vékony a határ. Én az utóbbi felé hajlok inkább. Talán ezért is igazabb az első.

Végigsimítok az arcomon, tesztelve, hogy a bársonyossága tegnaptól mennyit változott. Semmit. De gondolom, ennek húszévesen pont így kell lennie. Az arcomat tartom a legszebb részemnek, a szemeimre különösen büszke vagyok. Kifejezőek. Néha ölni tudok velük, néha szinte simogatnak, néha csábítóan kacérak, puhán kékek, néha pedig olyan hidegek, mint az óceán víztükre.

Sosem sminkeltem, mert nem értettem hozzá. Nem az én műfajom. Mindig többre tartottam a természetességet, mint a fél kiló vakolatot. És amikor a tükörbe nézek, képes vagyok szeretettel mosolyogni arra, aki visszanéz belőle.
Sokat gondolkodtam azon, milyen érzés lesz ráncosan, öregen, elesetten, erőtlenül, betegen. Egy kicsit megijedek, de eszembe jut, hogy ez az állapot fokozatosan áll be, és nem hirtelen.

Az életemet úgy képzelem el, hogy boldogan fogom tölteni, az elejétől a végéig. Amíg csak tart. Igyekszem tartani is magam hozzá. És többnyire sikerül is. Majd egyszer férjhez megyek, és gyerekeim is lesznek. Egyelőre többes számban beszélek, majd a szülés után konkrétabban fogok nyilatkozni ezzel kapcsolatban. Lehet, hogy szegény egyke lesz. De ez még a jövő zenéje. A távoli jövőé. Magam is gyerek vagyok még. De ha egyszer eljön az ideje, nagyszerű anya leszek. Érzem a zsigereimben. Szinte sajnálom, hogy nem én leszek a gyerekem.

Érzem, hogy azt a normális, felhőtlen gyerekkort, amit magamnak kívánnék, a gyerekem maradéktalanul meg fogja kapni. És ennek örülök. És majd ha eljön az ideje, pompás nagymama leszek, befőttekkel, süteményekkel, hófehér hajkoronával, és rengeteg mindennel, amiről a gyerekeknek rögtön a nagymama jut eszükbe. Mikor ezekre a dolgokra gondolok, jóleső bizsergést érzek, amitől rögtön jobb kedvem lesz.

Ezek a gondolatok, nap mint nap átfutnak a fejemen, reggelenként a tükör előtt, és ilyenkor már nem számít, hogy nem tetszik egyik nadrág sem, vagy hogy nem áll jól a póló. Nem számít az sem, hogy egyszer öreg leszek és ráncos, hogy egyszer meghalok. Örülök, hogy vannak céljaim az életben, és hogy olyan célok, amikre örömmel tudok gondolni, sokszor. Nagyon sokszor. Nem is írom tovább, mennem kell, vár az életem!