Az idősek otthonában csend honolt és nyugalom. A velem szemben ülő törékeny hölgy talán már nyolcvan is elmúlt, de fejedelmi testtartása azt sugallja, valamikor fontos ember lehetett.
Kinn sütött a nap, ám a könyvtárszobába, vastag függönyei miatt ebből vajmi kevés szűrődött be. Gondolatai közé mélyedve ült a karosszékben, tudomást sem véve a külvilágról.
Csendben ültem, nehogy megzavarjam. Itt végre megtalálta azt a békét és csendet, ami után oly régóta sóvárgott. Csak a szemében csillogott valami, amit nem kötnék a boldogsághoz. Sokkal inkább a fájdalomhoz. Valamihez, ami sok-sok évvel ezelőtt történt, de az emlékét még most sem tudta elengedni teljesen.
Mindennap levegőzik egy kicsit a teraszon, és álmodozva nézeget egy életnagyságú szoborcsoportot a kertben. Egy boldog családot ábrázol, anyukát, apukát és egy tündéri kisfiút. Fürtös hajjal, vidám mosollyal és kis gödröcskékkel az arcán.
Az egyik ápolónő mesélte, hajdan ő építtette az otthont, és hogy évekkel ezelőtt itt még egy kertes ház állt, ahol egy boldog család lakott. Anyuka, apuka és egy tündéri kisfiú. Fürtös hajjal, kis gödröcskékkel az arcán.
Mindene megvolt egészen addig a napig... Még most is emlékszik arra az illatra, ami a teraszra kilépve megcsapta az orrát. Olyan egyveleg volt ez, ami csak a tavasz sajátja.
Friss erdőillatot hozott a szél, ami kellemesen keveredett a talajból előbújó hóvirágok és kökörcsinek illatával. Csak állt, kezében a bögre kávéval, és élvezte a szeme elé táruló látványt.
A fák mély álmukból ébredve kényesen nyújtózkodtak, a friss fűszálak érdeklődve figyelték társaikat és a madarak csivitelve röpködtek élelem után. Varázslatos érzés, mikor az ember egy pillanatra bekukkanthat a természet hálószobájába.
Azon a gyönyörű tavaszi napon kirándulni mentek.
- Szombat volt, emlékszem, - mormolja maga elé - az erdőbe indultunk, mert a kisfiam még nem látott mókusokat. Alig várta, hogy odaérjünk, nagyon izgatott volt. Kuncogva magyarázott a macijának valamit, majd az ablakon nézett kifelé. Már régóta tervezgettük ezt a kirándulást.
De az események másképp alakultak. Azt kívánom, bárcsak otthon maradtunk volna. Az egyik útkereszteződésnél a szembejövő sofőr túl gyorsan hajtott és nem vette észre időben a piros lámpát. Belénk rohant. Időnként még most is hallom a csattanást. Rettenetes volt.
Figyelmetlensége miatt két ember az életével fizetett. A kisfiam rögtön meghalt, a férjem a kórházban. Egy vadidegen gondatlansága fosztott meg örökre attól, hogy boldog legyek.
Néhány röpke pillanat alatt elvesztettem mindent, ami fontos volt, és amiért küzdöttem. Az élet kegyetlen. - Tétova mozdulatot tett, mint aki szeretne valamit, csak még nem tudja, hogy mit.
Viszont a nő erős volt. Felállt és küzdött tovább. Beletemetkezett a munkájába, de az emlékeitől nem tudott szabadulni. Utazgatni kezdett, de az sem segített.
Végül hazatért szülővárosába, és a háza helyére egy idősek otthonát építtetett. Egyedül a szobrokhoz nem engedett senkit nyúlni. Előbb csak igazgatta az otthont, majd ő is beköltözött. Végre megnyugodott.
Azóta sok idő eltelt, az emlékeket mégsem homályosította el a felejtés mindent betakaró pókhálója. A fájdalom tompult ugyan, de elmúlni sohasem fog. Túl sokat veszített ahhoz, hogy el tudja fogadni. Túl sokat.
És most itt ül, révedező tekintettel, arccal a múlt felé fordulva, az emlékei között, és próbálja megőrizni minél tovább boldogságának pillanatképeit. Annak a boldogságnak, amiből oly sokra számított, és amiből neki oly kevés jutott...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése