* Nevelem a húgomat

A húgomnak annyian parancsolnak nevelés címszó alatt, hogy kénytelen voltam én is közéjük állni. Nehogy még a végén elzülljön.

Én csupa megbízható, jól bevált, radikális módszerrel dolgozom. Gyereket nevelni például úgy szoktam, hogy a vége mindig bőgés. Önhibámból kívül folyólag. Vagyishogy nekem semmi közöm hozzá. Ezt rajtam kívül senki nem gondolja így. Amikor a húgom bőgni kezd valamiért, igyekszem eltisztulni a közelből, lehetőleg még az aktuális karhatalom megjelenése előtt. Amennyiben ez nem kivitelezhető, mert a menekülés útja el lett zárva két, belém csimpaszkodó gyerekkar által, akkor csak úgy teszek, mint aki meghalt. Ez esetenként némi komikumot idéz elő. Mert láttak már mosogató halottat? Vagy esetleg porszívózót? Nem? Egyszer okvetlenül meg kell nézniük, nagyszerűen alakítom mindkettőt.

Szóval, amikor a karhatalom előrohan, a szokásos mit nyomorgatod azt a szerencsétlen gyereket már megint kezdetű népdallal, akkor én reflexből válaszolok, hogy nem is láttam errefelé gyereket kódorogni már évek óta. Ami sajnos nem teljesen fedi a valóságot, mert a szóban forgó, évek óta nem látott kódorgó ott szipog mellettem, és pont most törli az orrát belém. Vér nem válik vízzé. Hiába.
Erre a karhatalom lemondóan sóhajt, megereszt még egy-két népi bölcsességet, többek között elhangzik a kedvencem is, ez a gyerek minden rosszat tőled tanul, ugyanez megtalálható még egy változatban is, csak rosszat tanul tőled a gyerek. Nem tudom, melyik árul el kevesebb negatívumot.

Pedig itt eléggé nyilvánvaló félreértések forognak fenn. Én nagyon jól tudom kezelni a gyereket, csak időnként elegem van az azon pillanatban kitalált játékokból, amikre rá vagyok kényszerítve, mert ha nem, akkor jön a miért nem foglalkozol ezzel a gyerekkel című lelkiismeret-ébresztgetés. Azért mindennek van határa. Nem hinném, hogy van az univerzumban olyan nép, amelyik ismerné a fenékforgó iskola nevű agyér-elmeszesedéstokozó időtöltést. A követendő recept a következőképpen hangzik: végy egy majdnem két méter magas idiótát, aki hajlandó a földre ülni törökülésben és forogni a fenekén, hibbant módra. Amíg ezeket az önbecsülés romboló cselekedeteket véghezviszi, te röhögj, ameddig bírod cérnával. Napi háromszor egy kiskanállal bevenni, és a tüdőgyulladást meg a korai elhalálozást valamint az aranyeret garantáltan távol tartja a háztól. Az épeszű embereket is, mellesleg.

A föntebb említett zsarolásokkal rá vagyok kényszerítve bizonyos méltóságomon alulinak tartott cselekedetekre, ámde nem csekély büszkeségemre kijelenthetem, hogy eme recept alanya még sohasem voltam én. Ami köszönhető a határozottságomnak, az erélyes fellépésemnek és nem utolsósorban a cséphadarónak, amivel közlekedem az utóbbi időkben. Ez megnyugtatja egy kissé zilált idegrendszeremet, és elegendő tekintélyt biztosít számomra céljaim eléréséhez. De időnként előfordul, hogy már nem nyújt megfelelő védelmet egy ilyen kávédarálónak is beillő, nyolc napon túl gyógyuló sérülések okozására alkalmas eszköz és ilyenkor megfelelő mennyiségű határozottságot érzek magamban arra, hogy apró darabkákra szaggassak valami emberfélét. Akárkit.

Azért szokott értelmes megnyilvánulásokat is produkálni ez az időnként idegesítő, máskülönben aranyos kis emberszabású. A múltkor például stratégiai szemszögből felosztotta a házat különböző uralkodási területekre. Apa uralkodik a szobában, anya a konyhában, én a gyerekszobában, és mivel az öcsémnek és neki nem jutott uralkodási terület, ők lesznek az alattvalók. Ezzel a gondolatsorral mélységesen egyetértettem, csak szerettem volna kapni egy írásbeli nyilatkozatot mindezekről, lehetőleg, még mielőtt az öcsém hazaér. Mivel a húgom életéveinek száma mindösszesen öt, és az írástudománya kissé hiányos, ezért ettől a művelettől fájó szívvel, de eltekintettem.

Tudtam én, hogy mégiscsak ki kellett volna csikarni azt a bizonylatot. Az öcsém már nem volt annyira elragadtatva attól, hogy ő is alattvaló és pár keresetlen szóval kifejezte véleményét mindezekről. Mondandójának tömörsége az öt nyarat megért fityfiritty számára spanyol nyelven elhadart mézeskalácsreceptnek tűnt, később siettem őt megerősíteni mindezekben.

Az öcsémmel, ritkán veszekszünk, mert már civilizálódott annyira, hogy lehet vele értelmes emberi nyelven kommunikálni, és már megért más vezényszavakat is a tedd le és a ne edd meg-en kívül. Legutóbb már egész kulturáltan veszekedtünk, a tükörnek csak a fele hasadt be, a polcot és a szekrényajtót egész jól meg lehetett ragasztani.

De szoktunk mi együtt is működni a jó cél érdekében. Egyszer például nekiálltunk és kimostuk a szennyest. Apa nem hitte el, hogy mi voltunk. Csak amikor bement a fürdőszobába és a cipője rögtön átázott, látta, hogy a centrifuga teteje letört, a csempe néhány darabja hiányzik a falról, és a villanykörtét rejtélyes okokból kifolyólag valaki körbetekerte WC-papírral, akkor hitte el. És hirtelen olyan barátságosan kezdett el mosolyogni, hogy ijedtemben hátraléptem.

A húgom kíváncsi természet. Korántsem annyira izgalmas ez a környezetének, mint amilyen jól hangzik. Főleg amikor megtalálja a karácsonyi ajándékokat a szekrényben, vagy amikor felborítja a párologtatómat és a benne lévő olaj, ömlik belőle nyolcvankét irányba. A sokadik mi ez kérdésre már csak azt válaszolom, hogy az vagy valami, vagy megy valahová, de mindenképpen hagyd békén. Mindezek után barátságosan érdeklődök afelől, hogy egészen biztosan nincs valaki más, akit lehetne idegesíteni rajtam kívül? Erre az ötévesek nyugalmával feleli, hogy téged a legérdekesebb. Most erre mit mondjak? A hiúságomon keresztül fogott meg a kis csibész, anélkül, hogy egyáltalán észrevettem volna.

Időnként ugyan be kell vetnem némi testi fenyítésre utaló ígéretet, azért, hogy a tekintélyemet fenntartsam. Kilátásba helyezek egy-két könnyfakasztó orrcsavarást, fülszaggatást, és a szemgolyók hüvelykujjal való kitolását, erre a húgom azt feleli, hogy hagyjam békén az üregeit. És tovább ugrál a mellkasomon. Ennyit a gyerekkel szembeni józan viselkedésről.

És minekutána kijelentette, hogy a barátomat jobban szereti, mint engem, végképp letettem arról a szándékomról, hogy a jövőben bárkit is hazahozzak, az arra érdemesnek tartottak közül. Még a végén végleg kitúrnak a helyemről. Pedig az egy fontos pozíció: én vagyok a világ legviccesebb, legokosabb és legbefolyásosabb nővére. Egyvalaki számára mindenképpen. Akkor is, ha időnként csúnyán nézek, türelmetlen vagyok, különböző testi fenyegetéseket helyezek kilátásba, és bizonyos mézeskalácsrecepteket mormolok idegen nyelveken...





Ezt a novellát ajánlom bizonyos lassan gépelő ismerősömnek, aki gyerekterrorizálással gyanúsít állandóan és teljesen alaptalanul.