Annyi közöm van az egészséges életmódhoz, mint az öcsémnek a jó modorhoz. Majdnem semmi. Még csak köszönőviszonyban sem vagyunk. Néha elmerengek, hogy vajon a többi ember is ilyen életvitelt folytat, vagy csak az én koporsómra fogják azt írni, hogy élt nagyon keveset?
Ha jobban belegondolok, ritkán eszem rendszeresen, és még ritkábban étkezem egészségesen. Mondjuk, mostanában több zöldséget fogyasztok, de ez betudható annak, hogy lassan, de annál biztosabban közeledik a nyár, ezzel együtt a strandszezon, és az én bikinim épp tegnap reccsent szét – két majdnem teljesen egyforma darabra – a fenekemen, mikor egy kósza kísérletet tettem arra, hogy lehajoljak. Hasonló élményeket nem szeretnék átélni a strandon, teljesen elegendő hallgatni a barátnőm visítva nyerítését ezen alkalomból kifolyólag. Még most is visszhangzik a fülemben. Ez ügyben tehát – mindenki számára nyilvánvaló lett, – radikális lépések szükségeltetnek.
De azt hiszem, hogy az ideális testsúlyom visszanyeréséhez nem a legjobb módszert választottam. A sajátkészítésű, kandírozott narancshéj töméntelen fogyasztása valószínűleg nem fogja elősegíteni ez irányú törekvéseimet.
Egyébként, ha már itt tartunk, a narancshéjat érdemes úgy kandírozni, hogy minél több embernek lehessen elmagyarázni, hogy nem a malacnak főzök, hanem saját részre, és nem kérek, köszi, töltött káposztát, van nekem rendes ennivalóm is. A narancshéjat meg érdemes úgy beledobálni a forrásban lévő vízbe, hogy fröcsögjön mindenhová és az ember jajgathasson után fél órát, hogy jaj a szemem. Utána már egyszerű a történet, nagy vonalakban csak annyi, hogy utána borítunk a narancshéjnak egy fél kiló cukrot, és kavarjuk órákon át. Onnan lehet tudni, hogy jó munkát végeztünk, hogy a konyhában minden ragad és cukros, csak a narancs héja nem. Tehát akkor kettőt kavarok jobbra a fakanállal, kettőt balra, és hármat csapok a fiúk fejére, akik nem tisztelik kellőképpen a modern konyha iránti elhivatottságomat, és hozzák a hagymahéjat, hogy ebből vajon mit lehetne.
Visszakanyarodva az eredeti mondanivalómhoz, azt hiszem, leszögezhetjük, hogy fogyni nem így kell. Az a szomorú helyzet, hogy nem bírom elképzelni, hogy én salátákkal sanyargassam magam, inkább azt bírom elképzelni, hogy éjszaka is felkelek enni, mert reggelig éhen veszek.
Talán mégis elkezdek futni járni, de csak szigorúan azért, hogy az egészséges életmódomat megkezdjem. A fogyókúrázás ellenkezik az elveimmel, és az elveimet nem adom. Hogy néznék különben a tükörbe? Pedig én szeretek odanézni. Arról nem is beszélve, hogy enni még jobban szeretek. Nincs is annál jobb dolog, mint mikor az ember jóllakottan üldögél az asztalnál, és félretol néhány tányérhalmazt, hogy legalább a feje tetejét lássa annak, aki szemben ül vele.
Azt hiszem, a fogyókúrázást meghagyom másnak, nem az én asztalom. Én ahhoz értek, hogy kell jóllakni, ahhoz nem, hogy kell kóróvá válni. Jól érzem magam a bőrömben, és egyedül ez számít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése