* Karácsony nálunk

A karácsonyban a legjobb dolog az ajándékozás. Na nem az előtte lévő, két hétig tartó idegbaj, amíg az ember megtalálja a tökéletest, a felülmúlhatatlant, a lekörözhetetlent. Hanem amikor odaadja. Én már jó előre becsomagoltam mindent, még 22-én. Egy egész délutánt szenteltem annak, hogy minden masni, szalag a helyén legyen, és még mutasson is valahogy. De amint az később kiderült, teljesen hiába. Elegendő lett volna kétszer áttekerni újságpapírral, átkötni madzaggal, és kész.

A dinka öcsém, szokásához híven, az utolsó utáni pillanatban kezdett el vakarózni. Hibbant egy alak, az már egyszer biztos. Gyakran elmerengek, hogy miért pont az én öcsém. Amikor a fa alá kellett volna tenni a csomagokat, ő még akkor válogatta, hogy melyik kié. Na, miután végzett, kezdődhet az ajándékozás. Az én taktikám az, hogy összegyűjtöm egy kupacba, ami az enyém – biztos, ami biztos alapon – és azután várom, hogy  a többiek kibontsák a tőlem kapott ajándékokat. Ezt a részt szeretem a legjobban. Akinél nem ilyen a karácsony, az nem érti, hogy miért jelent ez olyan sokat, de akinél ilyen, az pontosan tudja miről beszélek.

Apa mosolyogva bontja fel az ajándékait és szoktam látni az arcán, hogyha örül. Az öcsém, az mint egy vadállat, én még nőt sem láttam így ajándékot felbontani, akik ugye, nem a türelmükről híresek, na de fiút aztán végképp. Tíz másodperc alatt leszaggatja az összes csomagolópapírt. Azt a csomagolópapírt, amit én két óra hosszáig hajtogattam. Aztán egy fél szempillantásnyi ideig csámcsogás hallatszik. Utána meg az, hogy nincs több? Ez elég idegrendszer-borzolóan hangzik, tudom, de idén, még ezen a repertoáron is túltett. Nagyjából a lényeg ugyanaz maradt, csak az időtényezők változtak valamicskét. Csökkentek. Hát meghűlt a vér az ereimben, az biztos. Kénytelen voltam megkapaszkodni, hogy legalább a látszatát fenn tudjam tartani annak, hogy stabilan állok a lábaimon. Legalább a látszatát. A családom többi tagja is meg volt rökönyödve egy kicsit, de hogy ez ne szúrjon szemet az öcsémnek, a többi csomagot ők is úgy tépték szét. Állat módra. Még hörögtek is hozzá. Pillanatnyi elmezavarnak tudom be eme cselekedetüket. A másik fennálló lehetséges magyarázat nincs egészen ínyemre. Na, de jövőre teljesen új módszert választok. Körbeszigetelőszalagozom az egész csomagot, berakom az egészet egy vasdobozkába, rázárom a tetejét, a kulcsot meg eldobom. Hú, de fogom élvezni!

Karácsonyfa díszítés, a szó hétköznapi értelemben vett értelmezése, mint olyan, nálunk nem létezik. Egyszerre több dologra is figyelni kell. Máskor is, de olyankor még inkább. Először is, arra, hogy ne rúgjuk fel a fát az első pillanatban, mikor nekilátunk. Utána elég bajossá válik a díszítés, nagyban nehezíti a dolgot az a tényező, hogy a fáról egyik oldalt letöredeztek az ágak. Ez pár éve volt nagy divat nálunk, azóta már kinőttük. Már nem veszünk három karácsonyfát még tartalékba. Csak egyet. Mert azért, bármikor beüthet a ménkű. Ha az első lépés megvan, és nem borítottunk fel semmit, akkor szokott a vita kezdődni, hogy ki kösse össze a szaloncukrokat. Vannak jelentkezők bőségesen. Ebben a versenyben, én már huzamosabb ideje jelentős hátránnyal indulok, mert apáék szerint, nem minden szaloncukor jut el a rendeltetési helyére, amikor én csomagolom őket. Kikérem magamnak. Amikor hagymaízű szaloncukrunk volt, egyet sem ettem belőle. Az őzikeémelygésest is meghagytam. Apáék szerint nem ér gusztustalan nevekkel felruházni a gesztenyeízű és rumos szaloncukrokat, hogy másnak ne kelljen. Nem értek egyet. Mindenki azzal küzd, amivel tud.

Aztán, mikor végeztünk, jönnek a díszek. Itt arra kell ügyelni főként, hogy oda ne tapossuk a húgomat valamerre, mert előszeretettel bújik be az aranyeső kupacok alá, és azt hiszi, hogy nem látjuk, hogy a sok végtagja közül egy vagy esetleg kettő, mindenképpen kilóg. Amikor hangosan kiabálunk utána, és fennhangon érdeklődünk egymástól, hogy nem tudod, hol van, te sem láttad, akkor elégedetten kuncog az aranyesők alatt. Szerintem, ezt a részt élvezi a legjobban.

A díszek után már csak egy feladat marad, fel kell rakni az aranyesőket. Itt főleg arra kell ügyelni, hogy mire kell ügyelni, és ha ezekre a dolgokra még emlékszünk, akkor még arra is ügyeljünk, hogy ne szaggassuk el a gyenge minőségű aranyesőket, mert nem nyújt túl szívderítő látványt a kilencvenöt helyen szigetelőszalaggal megtámogatott aranyeső. Megjegyzem, az sem használ az állapotának, ha a gyereket ezzel tanítjuk galambot fogni.

Nálunk a karácsonyeste mindig templombamenéssel kezdődik. Ez az igazán egyszerűnek tűnő családi program, elég nagy erőkifejtést és bonyolult előkészületeket igényel. Mindig elkésünk. Ennyit elöljáróban. Most rövid mondatok következnek. Kevés az idő. Kapkodunk. Ettől nem lesz több. Öltözés. Harisnya kifelejt. Öltözés elölről kezd. Ötéves alany nemtetszését fejezi ki. Sír. Igeként. Főnév helyett. Kakaóval fehéring leisz. Csere. Öltözés befejez. Fésülés. Indulás.

Röviden hangzik, de egy öttagú családnál elég hosszadalmas a kivitelezése. Baktatunk a zuhogó esőben, mert félúton eleredt. Persze az esernyő otthonmaradt, mert úgysem fog esni. Az ilyen alkalmakkor mindig esik, Murphy ide vagy oda. Az öcsém bíztatja a húgomat, hogy csak oda lépjen, ahol csillog. Apa felsóhajt, hogy így nem lehet gyereket nevelni. Teljesen igazat adok neki, és röhögök, mert ezek a gondok nem az én vállamat nyomják. Meghitt, családi idill. Ha nekem gyerekem lesz, majd én is fogom bolondítani mindenfélével, a fogtündérrel, a Mikulással, a húsvéti nyuszival, meg a többi mindennel sorban, ami még jön! 

Karácsonyeste nem veszekedünk a számítógépen, és nem kiabálunk egymásra olyan dolgokat az öcsémmel, amik miatt már mindkettőnknek garantáltan bérelt helye van a pokolban. Hagyom, hogy kisajátítsa. Ez a következőképpen néz ki. Ül a számítógép előtt, nyomogatja a billentyűket, válogat a CD-i között, és közben fülsértően énekel. Én meg válogatok a megfelelő vezényszavak között, hogy melyikkel állíthatnám le. Felváltva használom a hallgassel, fogdbe, fogdmárbe, pofabe és a mikorhallgatszmárel kulcsszavakat vajmi kevés sikerrel. És ami a legjobb, a végén leveszi a fülhallgatót és megkérdezi, hogy kihallatszott? Á, dehogy. A szomszédban lakó hatvan éve süket Pista bácsi átjött megérdeklődni, hogy ez milyen banda, mert neki nincs meg ez a lemez. Hát, ha az istenek is úgy akarják, akkor nem is lesz meg.  Hiába, vannak olyan emberek, akik ellen nincs gyógyszer, a dög sem viszi őket. Ha meg már a fokhagymafüzér sem használ, akkor kérem szépen, eljött az ideje annak, hogy elgondolkodjunk valamilyen radikálisabb megoldáson.

A karácsony többi napjára is jut bőven az érdekesebbnél érdekesebb programokból. Az egyik legmeghatározóbb program a fényképezkedés. Az öt családtag beáll hatvanféle kombinációba, ja és a húgom még háromezerbe. Minden egyes állatkájával külön-külön. Ha már végképp elfogytak, akkor helyenként velem is. És még a csoportos képeket nem is említettem. Ugyanazok a fényképek évről évre. Arra jók, hogy nyomon követhetőek legyenek a változások. Ki mennyit nőtt előző év óta, mikor vágatta le a haját, mióta szemüveges, miért van bepólyálva a keze. Mert a szomszéd dobermann nem evett egy hete. És embert eszik mostanában. Egyébként a kutya fajtája rotweiler, csak nem voltam biztos benne, hogy kell helyesen írni. Mindenesetre jókora harapó eszközökkel rendelkezik. Alvilági körökben csonkolónak hívják az ilyesmit. Nem teljesen alaptalanul.  Na mindegy. Azóta azt a dögöt rejtélyes baleset érte, béke poraira. Azt a rágalmat, hogy nekem bármi közöm lenne az elhalálozásához, teljesen a képzelet szülte. Magától is tud szép nagyot ugrani az a kutya, tehetek én róla, hogy pont a gödör mellett támadt ugrálhatnékja? Mindenki ott ugrál, ahol jólesik. A kutya mondjuk, elég jót esett. Hehe.

Engem otthon nem sokat engednek főzőcskézni, mert apáék szerint nem teljesen egyformák a sárgarépadarabok, amikor én vágom össze őket. Azt is szokták mondani, hogy nem lovak vagyunk. És hogy kisebbre kell a krumplit is összevágni. Sokkal, sokkal kisebbre. Azt hiszik az ember hülye. De azért amit ők csinálnak, az kicsit túlzás. Olyan picire összevágják a hagymát, hogy alig látszik a vágódeszkán. A múltkor csakazértis úgy főztem meg a levest, Csilla-módra. Kicsit nagyobbak voltak benne a zöldségek, na igen, de az ember legalább érezte, hogy eszik valamit. A húgomnak egy krumplitól úgy kidudorodott az arca, hogy elkezdtem nevetni, csak az volt a gond, hogy közben a leves is a számban volt. Tudjátok, milyen rohadt nehéz a falról levakarni a zsírfoltokat? Dehogy, fogalmatok sincs. Nekem van. Egész este azt gyakoroltam. Hálás egy feladat.

Apáék szerint, az eset tanulsága az, hogy legközelebb kisebbekre kell felaprítani mindent. Pedig szerintem egyáltalán nem az. A tanulság az, hogy ha legközelebb a húgod egy krumplidarabbal küzd, és te meg a röhögéssel, először mindenképpen a levest küzdd le a szádból. Ez az első és legfőbb szabály. A második pedig hasonlatos ehhez: nevess szívből.

A húgom imád velem játszani, csak az a baj, hogy a világszemléletünk különbözik egy kicsit. Egészen más dolgokat tartunk érdekesnek és figyelemreméltónak. Határozott elképzelése van például arról, hogy milyen játékok érdekesek és milyenek nem. Szerinte például, nagyon vicces a házban fel-alá rohangálni rikoltozva, egyébként én ilyenkor ki szoktam ülni a kapu elé, hogy még az árnyéka is elkerüljön a gyanúnak, hogy gyerekveréssel foglalkozom szabadidőmben. De egyáltalán nem tartja viccesnek azt a játékot, amit úgy kell játszani, hogy az ember leül egy ülőalkalmatosságra, lihegve, vörös arccal, remegő térdekkel, ezzel is szimbolizálva azt az utolsó, kétségbeesett próbálkozást, hogy a szívverése legalább megközelítse a percenkénti normát. A húgom szerint ez a játék unalmas és hülyeség, és helyette inkább mehetnénk a kutyát köpdösni.

Kár, hogy amikor én gyerek voltam, nem állt rendelkezésemre egy idősebb nővér, akit az őrületbe kergethettem volna. Mennyivel másabb lenne most az életem.