Keresztanyám idei látogatása sem zajlott teljesen zökkenőmentesen. Már az érkezésük is fejedelmi volt. A vonatot tíz perc késéssel engedte ki az állomásfőnök, mert Pistike befeküdt az egyik vagon alá, hogy megnézze az alját, míg az anyja a csomagokkal volt elfoglalva.
Az események ilyetén alakulása után kicsit messzebb álltam, nehogy úgy tűnjön, mintha ismerném őket vagy neadjisten a rokonaim lennének, mert nagyon pofonszagú volt a levegő ahogy az állomásfőnököt elnéztem. De ennyi kevés ahhoz, hogy az ember feltűnés nélkül meghúzódjon a háttérben, ha olyan unokaöccsei vannak, mint nekem.
Rögtön kiszúrták, hogy ott állok, és üvöltve kezdték el ecsetelni az úti kalandjaikat. Felettébb izgalmas történet volt, hálistennek nem tartott sokáig, mert időközben hazaértünk. Azaz én. Nekik még volt két hosszú utcányi sétájuk a nagybátyámékig. A hangsúly jelen esetben a hosszú szócskára helyeződik, hála a jó égnek.
Az események ilyetén alakulása után kicsit messzebb álltam, nehogy úgy tűnjön, mintha ismerném őket vagy neadjisten a rokonaim lennének, mert nagyon pofonszagú volt a levegő ahogy az állomásfőnököt elnéztem. De ennyi kevés ahhoz, hogy az ember feltűnés nélkül meghúzódjon a háttérben, ha olyan unokaöccsei vannak, mint nekem.
Rögtön kiszúrták, hogy ott állok, és üvöltve kezdték el ecsetelni az úti kalandjaikat. Felettébb izgalmas történet volt, hálistennek nem tartott sokáig, mert időközben hazaértünk. Azaz én. Nekik még volt két hosszú utcányi sétájuk a nagybátyámékig. A hangsúly jelen esetben a hosszú szócskára helyeződik, hála a jó égnek.
Másnap a munkácsi vár felé vettük az irányt, már az elején tudtam, hogy fantasztikus napnak nézek elébe. A vonaton alig öt ember adott tanácsot, hogy hányféle módon lehetne a kölyköket apró miszlikbe szabdalni úgy, hogy azért a látvány még a szemnek esztétikus maradjon. És hogy milyen hatásosan lehetne csendre és mozdulatlanságra bírni őket pár kötéldarab és egy cellux segítségével.
Hát mit ne mondjak, igazán rokonszenves emberek voltak. Azt hiszem könnyen megtaláltam volna velük a közös hangot, de mivel ezek a kedves emberek a következő megállónál leszálltak én pedig maradtam, a sajnálkozó pillantásaim mellett buzgón helyeseltem keresztanyunak, hogy nahát milyen förtelmes emberek vannak. Nem is értem, ezeket a tündéri gyerekeket nem szeretni, felfoghatatlan. Tiszta szerencse, hogy az ember nem tudja szemen köpni magát.
A gyehenna tüzén égjenek el ezek a tündérek, inkább előbb, mint utóbb. Egyébként sem vagyok biztos benne, hogy a tündérek így néznek ki, tetőtől talpig szurtosan, sebhelyekkel tele, csorgó orrocskákkal. Rettenetes. Akkor jöttem rá, hogy az ördögfióka kifejezés pontosan mit is takar. Cseppet sem volt ínyemre a felfedezés. Az út további része viszonylag békésen telt. Minden viszonylagos, ezt azért ne felejtsük el. Leszámítva a négy pisilni kell, három éhes vagyok, és hatvannégy mikor érünk már oda követelőző megnyilvánulást, nem is történt semmi különleges. Hála a jó égnek, a hatvanötödik mikor leszünk már ott kérdésre odaüvölthettem, hogy máris!
Mivel vészesen közeledett az állomás, gyorsan összevakartam a két gyereket, visszaadtuk a szomszéd ülésen kucorgó bácsi szemüvegét, leszakadt gombjait, és Pistike minden fenyegetésem ellenére odanyomta a markába a félig megrágott almáját, vidd haza a nyusziknak bácsi, felkiáltással. Alig győztem mentegetőzni. Ezek után nagy sietve leszálltunk, mert nálam már kezdett szakadozni a cérna. Remélem, soha többé nem találkozom az öregúrral. Így szokott ez lenni. Az ember akkor ismer meg szimpatikus embereket, amikor ilyen lehetetlen alakokkal van egy társaságban. És az emberek dühöngő őrültként könyvelik el. Tévesen, hadd tegyem hozzá.
A nagy sietségben egy megállóval korábban szálltunk le, ami elég hosszú gyaloglást jelentett a hatvan fokos melegben. Aki hülye, haljon meg. Kivéve Ivettát meg engem.
A két fiú minden útszéli, elhagyatott bódéra ráfogta, hogy milyen jó kis bunkert lehetne varázsolni belőle. Az egyikbe ott helyben be akartak költözni, és olyan határozottan körvonalazták a dolgot az anyjuknak, hogy egy pillanatig tényleg azt hittem, ott hagyjuk őket. Csak azt bántam, hogy az a viskó nem a dzsungel közepén áll. Helyre állt volna a béke és a nyugalom a világban.
Mikor az anyjuk is szóhoz jutott, elég világosan tisztázta, hogy nem mindjárt megyünk tovább, hanem most rögtön. Máris. Azonnal. Azt hiszem, ebben a sorrendben használta őket. Aztán egy idő után eljutottunk a vár alá. Ott már csak fel kellett sétálni az emelkedőn, a meredekségét olyan kilencven fokosra saccolom, de ehhez nagyban hozzájárult a hátamon lévő súlyos hátizsák, amiben minden vacak megtalálható volt, amire még véletlenül sem volt szükség. Csak akadjon egy idióta, aki cipeli. Hát akadt.
A két átokfajzat olyan mély benyomást tett a jegyszedő nénire, hogy nem is kellett fizetnünk. Szerintem az az asszony még most is szedi a tablettáit csuklás ellen. Na, ahogy beljebb kerültünk a kapun, keresztanyunak első dolga volt, hogy szóljon a biztonsági őrnek, hogy abban az esetben, ha meglát egy magányosan bóklászó kisfiút, esetleg kettőt, ki ne engedje őket a kapun. És innen aztán, ki merre lát, ahányan annyifelé szaladtak.
Keresztanyu maga volt a megtestesült nyugalom, érdeklődve bandukolt egyik teremből a másikba. Rossz pénz nem vész el, majd előkerülnek. Az biztos. Ez a pénz még egy bekötött szájú zsákból is előkerülne az óceán mélyéről. A visításokból, a lábdobogásból, és a felháborodott turisták kiabálásaiból mindig tudtunk következtetni, hogy éppen merre járnak. Aztán egyszer csak csend lett. Keresztanyuval rosszat sejtve indultunk a legutóbbi zajforrás irányába. Pistike és Sanyika megilletődve álldogált egy ajándékokat áruló néni asztalkája mellett és szakértő ábrázattal nézegették a kirakott apróságokat. Addig szakértették a szuveníreket, míg az egyik kiskutyának letört a füle, és egy másik kettéhasadt. Végérvényesen és visszavonhatatlanul. Kénytelenek voltunk kifizetni, mert az asszonynak nem akarózott elhinni, hogy az előttünk járó turistacsoport gyerekei törték volna el.
Abban a csoportban csak egy gyerek volt, és az még az anyukájában tartózkodott. Gyorsan továbbálltunk, mielőtt a fiuk még megszakértettek volna pár további ajándékot, mert annyi pénzünk már nem maradt. Egész délelőtt fagyiért könyörögtek, már nem volt hová húzni a dolgot, vettünk nekik egy-egy jókora adagot. Titokban reméltem, hogy berekednek, és legalább a kurjongatásukat nem kell hallgatnom. Azért lássuk be, az ember szívesebben gyönyörködik két némán futkározó elmebetegben, mint ha ehhez az egészhez még párosulna percenként néhány velőtrázó sikoly és elvétve egy-egy tébolyodott kacagás. Na ugye.
Pistikééket ritkán látni csendben, fegyelmezetten ülni, esetleg alvás közben. Ami erősen bennük maradt a munkácsi várral kapcsolatosan, az hogy elcsórtak egy ócska bádogot, hogy majd jó lesz a bunkerbe. Sajnos túl későn vettük észre ahhoz, hogy vissza lehessen vinni anélkül, hogy bárkinek is szemet szúrna. Rettenetes. Pár ilyen nap után az ember elgondolkodik az élet értelmén. És képtelen megtalálni rá a választ.
Mikor az anyjuk is szóhoz jutott, elég világosan tisztázta, hogy nem mindjárt megyünk tovább, hanem most rögtön. Máris. Azonnal. Azt hiszem, ebben a sorrendben használta őket. Aztán egy idő után eljutottunk a vár alá. Ott már csak fel kellett sétálni az emelkedőn, a meredekségét olyan kilencven fokosra saccolom, de ehhez nagyban hozzájárult a hátamon lévő súlyos hátizsák, amiben minden vacak megtalálható volt, amire még véletlenül sem volt szükség. Csak akadjon egy idióta, aki cipeli. Hát akadt.
A két átokfajzat olyan mély benyomást tett a jegyszedő nénire, hogy nem is kellett fizetnünk. Szerintem az az asszony még most is szedi a tablettáit csuklás ellen. Na, ahogy beljebb kerültünk a kapun, keresztanyunak első dolga volt, hogy szóljon a biztonsági őrnek, hogy abban az esetben, ha meglát egy magányosan bóklászó kisfiút, esetleg kettőt, ki ne engedje őket a kapun. És innen aztán, ki merre lát, ahányan annyifelé szaladtak.
Keresztanyu maga volt a megtestesült nyugalom, érdeklődve bandukolt egyik teremből a másikba. Rossz pénz nem vész el, majd előkerülnek. Az biztos. Ez a pénz még egy bekötött szájú zsákból is előkerülne az óceán mélyéről. A visításokból, a lábdobogásból, és a felháborodott turisták kiabálásaiból mindig tudtunk következtetni, hogy éppen merre járnak. Aztán egyszer csak csend lett. Keresztanyuval rosszat sejtve indultunk a legutóbbi zajforrás irányába. Pistike és Sanyika megilletődve álldogált egy ajándékokat áruló néni asztalkája mellett és szakértő ábrázattal nézegették a kirakott apróságokat. Addig szakértették a szuveníreket, míg az egyik kiskutyának letört a füle, és egy másik kettéhasadt. Végérvényesen és visszavonhatatlanul. Kénytelenek voltunk kifizetni, mert az asszonynak nem akarózott elhinni, hogy az előttünk járó turistacsoport gyerekei törték volna el.
Abban a csoportban csak egy gyerek volt, és az még az anyukájában tartózkodott. Gyorsan továbbálltunk, mielőtt a fiuk még megszakértettek volna pár további ajándékot, mert annyi pénzünk már nem maradt. Egész délelőtt fagyiért könyörögtek, már nem volt hová húzni a dolgot, vettünk nekik egy-egy jókora adagot. Titokban reméltem, hogy berekednek, és legalább a kurjongatásukat nem kell hallgatnom. Azért lássuk be, az ember szívesebben gyönyörködik két némán futkározó elmebetegben, mint ha ehhez az egészhez még párosulna percenként néhány velőtrázó sikoly és elvétve egy-egy tébolyodott kacagás. Na ugye.
Pistikééket ritkán látni csendben, fegyelmezetten ülni, esetleg alvás közben. Ami erősen bennük maradt a munkácsi várral kapcsolatosan, az hogy elcsórtak egy ócska bádogot, hogy majd jó lesz a bunkerbe. Sajnos túl későn vettük észre ahhoz, hogy vissza lehessen vinni anélkül, hogy bárkinek is szemet szúrna. Rettenetes. Pár ilyen nap után az ember elgondolkodik az élet értelmén. És képtelen megtalálni rá a választ.
Aztán az események váratlan fordulatot vettek. A két fiú elfáradt. El nem tudom képzelni, ez hogy eshetett meg. Elindultunk kifelé a vonatállomásra. Ezt a vonulást úgy kell elképzelni, hogy a fiuk minden villanypóznánál megálltak letépni az álláshirdetéseket. Amelyik magasabbra volt felragasztva, mint amíg a kis kezük felért, az megúszta a pusztítást. Sebaj, jönnek még jövőre is! Közben Pistike minden útjába kerülő söröskupakot felszedett és a zsebébe tömött, jó lesz az még valamire alapon. Nem mondom, élelmes kisember, és értelmes is. Kettőjük közül őt nevezném könnyebben kezelhetőnek. De ez még köszönőviszonyban sincs azzal a szókapcsolattal, amit felsőbb körökben csak normális gyerek néven ismernek. Amikor láttam, hogy az egyik útszéli kukából is előkotort valamit, majd kiugrott a szemem a helyéről.
Ha belegondolok, hogy én ezt a praclit fogtam egész nap, akkor inkább mégsem gondolok bele. Felmerül az a nagyon is helyénvaló kérdés, hogy hogyan sikerült elérnünk a vonatot. Két rövidke mondat motivált. Az egyik: „A vonat húsz perc múlva indul.” És a másik: „A következő négy óra múlva jön.” Úgy gondolom, ez mindent megmagyaráz. Hálistennek alig voltak a vonaton, az épeszű emberek mind otthon pihennek lehúzott redőnyök mögött, ebben a rekkenő hőségben. A gyerkőcök annyira eltikkadtak ebben a kánikulában, hogy végre mi is úgy utaztunk, mint a normális emberek. Illetve majdnem. Leszámítva azt, hogy Sanyika időnként őrült kacajt hallatott, megállónként eleresztett vagy kettőt, teljesen nyugodt utunk volt hazáig. Valószínűleg ennek a nevetésnek köszönhetően, egy teljesen üres vagon birtokosaiként szállhattunk le a vonatról. Míg botorkáltunk hazafelé, Pistike minden söröskupakot felszedett, ami azóta került oda, hogy reggel ő már feltakarította az utat ilyen téren, és a nadrágja minden lépésnél mulatságosan csörrent egy óriásit. Nagyon elfáradtam.
Ha belegondolok, hogy én ezt a praclit fogtam egész nap, akkor inkább mégsem gondolok bele. Felmerül az a nagyon is helyénvaló kérdés, hogy hogyan sikerült elérnünk a vonatot. Két rövidke mondat motivált. Az egyik: „A vonat húsz perc múlva indul.” És a másik: „A következő négy óra múlva jön.” Úgy gondolom, ez mindent megmagyaráz. Hálistennek alig voltak a vonaton, az épeszű emberek mind otthon pihennek lehúzott redőnyök mögött, ebben a rekkenő hőségben. A gyerkőcök annyira eltikkadtak ebben a kánikulában, hogy végre mi is úgy utaztunk, mint a normális emberek. Illetve majdnem. Leszámítva azt, hogy Sanyika időnként őrült kacajt hallatott, megállónként eleresztett vagy kettőt, teljesen nyugodt utunk volt hazáig. Valószínűleg ennek a nevetésnek köszönhetően, egy teljesen üres vagon birtokosaiként szállhattunk le a vonatról. Míg botorkáltunk hazafelé, Pistike minden söröskupakot felszedett, ami azóta került oda, hogy reggel ő már feltakarította az utat ilyen téren, és a nadrágja minden lépésnél mulatságosan csörrent egy óriásit. Nagyon elfáradtam.
Persze az idei nyaralásuk most sem egy napig tartott, de az már egy másik történet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése