* Egy barátság margójára

Azt mondják, madarat tolláról, embert a kézfogásáról ismerni meg a legjobban. Meg arról, hogy ad-e kölcsön. Az eredeti fordítás nem teljesen így hangzik, de ez jelen esetben teljesen lényegtelen.

Az első dolog, ami eszembe jut a barátnőm kapcsán, hogy bármikor számíthatok rá. Gondolkodás nélkül rábíznám bárki életét, az enyémen kívül, természetesen. Nem számít, hogy nappal van vagy éjszaka, épp zuhanyozik, vagy alszik, uborkapakolás van az arcán vagy sminkel. Habár a sminkelésnél vigyázni kell, mert olyankor harapni is szokott, ha túl közel megyek, meg nagyokat rúgni, úgyhogy ezt visszavonom. De a többi érvényes.

Még a fogorvosnál is foghatom a kezét, amíg kotorászik a számban, azért a múltkor elment megröntgeneztetni az ujjperceit, nem tört-e el valamelyik. Jobb az ilyenről időben értesülni. A másik említésre méltó tulajdonsága a nagyszerű humorérzéke. Elég elmondani háromszor a viccet, és már rögtön érti is. Ritka az ilyen ember.

Minden megvan benne, ami belőlem teljességgel hiányzik. Szorgalmas, megfontolt, és tud spórolni. Ezt irigylem tőle a legjobban, mert nekem fogalmam sincs, hogyan kell.

Ebből kifolyólag, következő életében egészen biztosan szappan lesz belőle. Már csak azt kell eldönteni, hogy folyékony szappan, mosószappan, illatos szappan, babaszappan, férfiszappan, ajándékszappan, vagy esetleg háziszappan. A lehetőségek tárháza olyan bő.

Az erős barátságok alapja a jó kompromisszumkészség. Fontos, hogy ebből sok legyen mindkét félnek. Nálunk, Ivettának jutott az összes, az én részem is. Ki vagyok semmizve.

Már arra a szintre jutottunk, hogy magázódunk. Kend gombázni megy? Csak a piros kalaposat szedje, amin fehér pöttyök vannak, az a kendnek való.

Ez az elmebaj előtti utolsó stádium. A téboly már ott ül a szemünkben, de még lappang. Vagyis csak az Ivettáéban, mert én nem szeretem ha a szememen ülnek, Ivetta szelídebb, ő hagyja.

Időnként elfeledkezünk magunkról, és nyilvános helyeken is magázódunk, ami nem vet túl jó fényt ránk. De egyszer már úgyis szólni fogunk a gondnoknak, hogy cserélje ki a körtét, mert ez alig világit. Mások szerint a mi körténket kéne kicserélni.

Rengeteg heppje van, amiken órákat bírok röhögni, hadd emeljek ki néhányat közülük. Először is azzal kezdem, hogy imádja elvakarni a szúnyogcsípéseit. Van ezzel más is így, de ez sokkal összetettebb folyamat ennél.

Este, mielőtt lefeküdne aludni, mindenkit lepisszeg, és fülel, hogy van-e bent szúnyog? És ha hall valami ismerős zümmögést, akkor felcsillanó szemekkel reméli, hogy hátha megcsípi éjszaka.

És nekem ezzel az emberrel kell osztoznom a szobán a kollégiumban. Reggel, ébredés után, első dolga terepszemlét tartani a lábszárain, és ha talál néhány piros pöttyöt, akkor elégedetten felsóhajt, megérte kitakarózva aludni. Ezután következik csak az említésre méltó rész. Megpiszkálja egy kicsit a pöttyöket, aztán vár egy kicsit. Majd mikor elkezd viszketni, akkor élvezettel képes vakarózni órákon át.

A múltkor a horgára akadt egy nagyobb fogás, három szúnyogcsípés volt egymás mellett a combján, és amikor véletlenül hozzájuk ért, felszisszent, hogy júúj, ez az aranybánya, ide nem kellett volna belevakarni.

Szeretek náluk nyaralni, mert kedvelnek a szülei. Ez nagy szó, mert a barátaimat általában eltiltani szokták tőlem, de az Ivetta szülei meg vannak győződve, hogy a lányuk csak jót tanulhat tőlem. Meghagytam őket ebben a tévhitben.

Legutóbb, mikor ott töltöttem egy hétvégét, az anyukája ezüst étkészlettel terített, rögtön azt kerestem, hogy melyik zsebembe tudnék elrakni belőlük párat ínségesebb időkre.

A barátnőm ezzel tökéletesen tisztában volt, mert az esetek többségében egy rugóra jár az agyunk, de ez nem azt jelenti, hogy egyformán intelligensek vagyunk, hanem sokkal inkább azt, hogy ugyanolyan defektes mint én.

Mert mikor búcsúzásra került a sor, így köszönt el tőlem: „Megszámoltam a kanalakat, a kend szerencséjére megvan az összes. Isten áldja kendet.”

Fura egy szerzet az én barátnőm, több szempontból is. Önbecsülési problémákkal küzd állandóan, és többnyire ő marad alul.

A másik komplexus, amit még szintén kiemelnék, az a nevetséges tény, hogy óriásinak tartja a füleit. Teljesen átlagos fülei vannak egyébként, legyezni éppen lehet velük, de ez inkább előny a nagy kánikulában.

Megvigasztaltam, hogy amíg nem nőnek akkorára, hogy takarózni lehet velük, nincs mitől tartani. Majd ha elérünk ahhoz a szakaszhoz, kitalálok valamit. Mert úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna.

Negyvenfokos melegben szeretek mellette ülni, legalább árnyékot adnak a fülei, és evés közben olyan szépen lobognak. Öröm nézni.

Kiskorában megpróbálta feltűzni hajcsattal őket, most mondanám, hogy a füle mögé, de ez jelen esetben hagy némi kívánnivalót maga után, ugyebár. Nagyon röhögtem, mikor erről szó esett.

Kár, hogy akkor még nem ismertük egymást, egészen biztosan nagyobb befolyással lehettem volna az életére, bár valószínűleg, ennek súlyos következményeként most cipelnem kéne a szülei átkát.

Tehát mégiscsak jó dolog, hogy gyerekkorunkban távol éltünk egymástól. Nézőpont kérdése mindössze.

Van egy szoknyája, amit én nagyon nem szeretek, mert úgy néz ki benne, mint egy hittérítő, és amikor felveszi, mindig tisztelendő anyámnak szólítom. Marha vicces. Szerinte egyáltalán nem, de hát nem érthetünk mindenben egyet.

A nevetés jó dolog, az ember boldogabb lesz tőle. Én ha látok valami vicceset, mindig megosztom ezzel a félkegyelművel. Ketten kiteszünk egy egész kegyelműt.

Még jó, hogy a vizsgákon nem osszák ketté a jegyet, amit kapunk, ha így lenne, akkor inkább szeretnék magam, egészkegyelmű lenni. Minden félkegyelműnek van valahol egy párja, akivel jól megértik egymást.

Az egyik ismerősöm nemrégiben úgy nyilatkozott rólunk, hogy én vagyok az autó, és Ivetta a fék benne, ami visszahúz, mielőtt a vesztemben rohannék, és megcibál, hogy mit is csinálsz te most akkor voltaképpen?

Igazán megható beszéd volt, percekig hallgattunk utána, és ami ebből az én kedvenc barátnőmnek leesett, az az, hogy ő egy nagy fék. Ahogy azt már a fentiekben említettem, teljességgel nézőpont kérdése az egész.

Igen, ő a barátnőm, olyanokat tud nyelni mint egy ágyúlövés, fél a gilisztáktól, undorodik a hajszálaktól, macskabolond, szereti a nyelvtant és megeszi amit főzök.

Az öreg néniket illedelmesen átkíséri az út másik oldalára, (nem csak félig!), társaságban nem káromkodik, mindig nőiesen viselkedik, (példát vehetnék róla, igen), pontosan kiszámolja, mennyi pénzre van szüksége, mindig van a zsebében egy tartalék zsíros kenyér, és határtalan türelemmel viseltetik a félkegyelmű barátnője iránt. Hát élet ez?

Sok dologban nem hiszek, sok mindent megkérdőjelezek, de abban hiszek, hogy barátok nélkül, az embernek minden sokkal nehezebb. Ha nincs kinek panaszkodni, ha nincs kivel örülni, az ember magányos lesz. És a magány, nem jó dolog. A magány nagyon rossz dolog.

De amíg együtt tengetjük napjainkat, addig ez a fajta kór engem nem fenyeget, teljes biztonságban érzem magam.

Mert ez egy olyan barátnő, akit ha az éjszaka közepén felhívnék azzal, hogy megöltem egy embert, csak annyit kérdezne: „Ásót vigyek?”