A mi házunk nem nagy. De nem is kicsi. Inkább olyan jól eltalált méretű. Ha egy hangyával többen lennénk, már szűk lenne.
Ahogy belépünk a kapun, rögtön nekiugrik az ember tekintete az egyetlen háziállatnak, - ha az egereket, a szúnyogokat és az öcsémet nem számítjuk, - a kutyának. De erre rájössz egyedül is a hangok alapján, amiket kibocsát magából. Ezeket különös előszeretettel bocsátja ki éjjel három és négy között, amikor az ember aludna, de nem tud, mert a bolond kutya ugat az udvaron. Habár az ocsmány pofája után akár denevér is lehetne. De kutya lett. A sors fintora.
Rövidke séta után eljutunk az óriási lépcsőhöz, ami ugyan csak három fokból áll és úgy zsugorodik, ahogy növünk, de aminek legalább kilenc heget köszönhetek a térdemen. Ezután következik a veranda és az előszoba, ilyen sorrendben. Az az előszoba, ami olyan óriási, hogy az ember hangja visszhangzik benne, és ha ketten állunk ott egyszerre, egyikünknek ki kell mennie, hogy a másik rendesen kapjon levegőt.
A következő állomás a konyha, ami pompázatos. Szép nagy. Itt szoktuk megrendezni a társas összejöveteleket, ez többnyire kiabálásban nyilvánul meg. Nálunk mindenki hangosan beszél, és aki érdekesebbet akar mondani, annak hangosabban kell. Népbetegség. Az öcsém itt szokott marha nagyokat böfögni ebéd után, majd kifordul a belem tőle. De mióta szemüveges lett, egyre ritkábban műveli, mert az intelligens imidzsébe, amit képzel magáról, nem fér bele egy böfögő vadállat. Jól teszi. Már unom az asztal lábát rugdosni, mert az övét ritkán találom el. Apa itt tartja a festőállványát, amin festeni szokott, képeket. És ugye a festés elengedhetetlen kellékei az ecsetek, amik ahelyett hogy tokban állnának, egy széken vannak felsorakoztatva. És mindig akkor festékesek, amikor fehér nadrág van rajtam, vagy nagyon sietek. Gyakran szoktam sietni. Időnként előfordul, hogy acetontól bűzölögve jelenek meg egyes összejöveteleken. Mert foltosan azért mégsem állíthatok be. Az acetont ki lehet küszöbölni némileg a nagyi parfümjével, ami még a Krisztus előtti időkből maradt fenn. Olyan büdös, hogy az ember szívesebben szagolgatna borsófőzeléket. Pedig az sem egy nagy élmény. Ezért van nekem mindig ülőhelyem a villamoson.
Aztán található még a konyhában hűtő is. Első pillantásra teljesen szokványos darabnak tűnik. Második pillantásra is. A belső felosztása viszont egészen figyelemreméltó. Három fő részre osztható. Az alsó polcon tartjuk a zöldségeket, gyümölcsöket, meg néha a húgom ide pakolja a legóját, majd egyszer jól fenéken billentem. A második polcon találhatóak az élelmiszerek, és a legfelső polcon kaptak helyet a konzervek, amiknek lejárófélben van a szavatossági ideje, vagy már fénysebességgel el is suhant mellettünk. Furcsamód ez a polc mindig tele van. Egészen megdöbbentő.
Apáék érdekes módon vesznek kenyeret. Olyan logikusan számolnak: kell egy kenyér szombatra, meg egy vasárnapra, az kettő. Aztán rám néznek, és elküldik az öcsémet, hogy hozzon öt kenyeret. A fene se érti.
Én a konyhát arra használom, hogy nyúzzam a húgomat, szokásomhoz híven, amikor nem néz oda senki. Ilyen pillanatok viszonylag ritkán vannak, mert apáék állandóan szemmel tartanak. Előítéletnek hívják az ilyesmit. Vagy negatív diszkriminációnak, de ezt nehezebb kimondani. Viszont az ember intelligensebbnek tűnik tőle. Ez sem megvetendő szempont. Másutt is szoktam nyúzni, és olyankor apáék kíváncsian érdeklődnek, - emeltebb tónusban – hogy már megint mit nyomorgatom azt a szerencsétlen gyereket. Pedig nem is nyomorgatom, csak én vagyok a húgom nagy és okos nővére, az egyetlen, hadd tegyem hozzá, és mivel a cím kötelez, ezért kénytelen vagyok foglalkozni vele hétvégenként, mikor félholtan beesek a házba. Hazajövök, alig tépem le a csizmámat és az űrkaftánomat magamról, az első kérdés az, hogy mikor játszol velem? És hát a magamfajta kőszívű ember egyre nehezebben bír ellenállni az ilyen könyörgő gyerekszempárnak. Edzenem kéne, kijöttem a formámból.
No de még mindig a konyhánál tartunk, ahogy belépünk, jobbra található az apáék szobája, balra meg a spájz, ahol én lakom az öcsémmel. Apáék mérgesek, amikor így hívom a gyerekszobát. Engem mulattat. Szobának kicsi, spájznak meg nagy. És ráadásul innen nyílik a mosdó. Ki látott már olyan házat, ahol a spájzból nyílik a fürdőszoba? A spájzról az embernek a nagyi befőttjei jutnak eszébe, amiket meg lehet dézsmálni, nem egy fürdő, ahol még befőttek sincsenek. Szóval itt ketten lakunk, de a főnök én vagyok. Nyilvánvalóan és megkérdőjelezhetetlenül. Habár az öcsém időnként megkérdőjelezi, és már nem éri be azzal a válasszal, hogy azért mert azt mondtam. Ki kell találnom valami nyomós érvet, ami nem okoz nyolc napon túl gyógyuló maradandó károsodásokat, és ami elég jó ahhoz, hogy egy darabig békén hagyjon.
Apáék attól is kiakadnak, ha a vendégek előtt hangosan kérdezősködök. Például olyanokat, hogy ehetünk-e egy szelet vajas kenyeret, meg hogy fogunk-e este fürödni, mert már elég koszos vagyok. Eleinte még remegett a szám széle, de már kőarccal csinálok hülyét mindenkiből, főképp magamból.
Egyik fő jellegzetessége az otthonunknak, hogy a húgom játékai megtalálhatóak a ház minden pontján és felkiáltójelén. De tényleg mindenütt. Az ember nem is gondolná, hogy a makarónis zacskóban találhat néhány baba végtagot. Pedig így van. Hogy az apa ünneplőjének a zsebét ne is említsem. És a párnahuzatomat. Meg a táskáimat sem.
Régen az öcsémmel gyűlöltünk felkelni korán reggel. Én most is utálok. Mindenféle trükkökkel éltünk, hogy egy kicsivel tovább alhassunk suli előtt. Rengeteg módszert kipróbáltunk, de a ruhában alvás bizonyult a legtartósabbnak. Majdnem fél órát spóroltunk vele. Aztán beütött a ménkű. Túlzásba vittük, és a cipőt is magunkon hagytuk. Csak azzal nem számoltunk, hogy apának feltűnik a sáros ágybeli. Na, vége lett egyből a szép időknek.
Amíg nem volt meg a húgom, az öcsém nyaggatott, hogy játsszak vele. És amikor kiborított valamivel, mindig azzal etettem, hogy van egy saját háziállatom, amivel titokban szoktam játszani, és sose fogom megmutatni neki. Csak úgy ette a penész. Ezek gyerekes dolgok, de ha most eszembe jutnak, megmosolyogtatnak. És amikor kérdezte, hogy milyen állat, akkor hitelesen illusztrálva, elmagyaráztam neki, hogy úgy néz ki, mint egy kismajom, csak pöttyös és rózsaszínűek a fülei. Szerintem Európában nem is honos. Olyan ritka faj, hogy mindösszesen egy példány létezik belőle, ez itt a fejemben.
Jó volt gyereknek lenni. Időnként még most is annak érzem magam. Van egy sanda gyanúm, hogy én sosem fogok teljesen megkomolyodni. Oda se neki, lehet, hogy így jártam jobban. Néha eszembe jutnak évekkel ezelőtti élmények, amiket már mindenki elfelejtett, és eszembe jut egy íz, egy illat, egy mozdulatról egy másik mozdulat, egy érzés, amit bizonyos dolgok váltottak ki belőlem vagy a környezetemből. És kicsit úgy érzem, hogy sikerült megmentenem egy darabkát abból az időből, ami rég elmúlt, ami csak foltokban az enyém már, és amire egyre kevésbé emlékszem. De az ilyen pillanatok mutatják meg, hogy az emlékeim között hűségesen őrzöm azokat az élményeket, amelyek talán felnőttként veszítettek értékükből, de gyerekként nagyon sokat jelentettek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése