Rendhagyó Mikulás

Mikuláskörnyéki írásaim általában arról szólnak, hogy a húgom ajándékokat keresgél a házban, én meg vért izzadok, hogy olyan feladatokat találjak ki, amiken kicsit gondolkoznia is kell. Idén is így volt ez, annyi újítással, hogy a Mikulás személyesen is belibegett a konyhánkba, a gyerek arcáról ítélve kövérebbnek, magasabbnak, öregebbnek és legfőképpen mélyebb hangúnak képzelte, de szorult bele annyi illem, hogy a részletkérdések felől nem faggatózott.

Helyette odabújt az ölembe és onnan pislogott. Az első meglepettség tovaszálltával megeredt a hangja, megköszönte az ajándékokat, közös fényképre is odaállt, hohó, mivel bizonyítaná másnap az iskolában a többi kenyérpusztítónak, hogy hozzánk bizony bejáratos a Mikulásbácsi, ha nem egy közös fotóval? Van itt tüdő, kérem szépen!

De ez a mostani Mikulás kicsit másabb volt, mint  az eddigiek. Komolyabb. Már-már felnőttesen érett. Sajnos, az érett dolgokhoz nem értek, úgyhogy a féleszemre támaszkodva írom a következőt.

Én ötödikes vagyok, magyar szakos vagyok, végzős vagyok. És vannak csoporttársaim is.Rájuk is nagyjából ez érvényes. Ötödikesek, magyarosak, végzősek.  Azért nem mondom, hogy osztálytársaim, mert ez már itt nem a dedó, nem az óvoda, nem is elemi. A csoport olyan felnőttes, nem? Anonim Alkoholisták Csoportja... Na körülbelül.

Magam is csodálkozom, hogy ez az elvont pár sor hogy futott ki az ujjaim alól. Talán az az oka, hogy hajnali fél egy van, és ahelyett, hogy a holnapi dolgozataimra készülnék, írogatok összevissza.  Ahelyett, hogy tanulnék, már kitakarítottam, főztem, a ruháimat is elraktam, megfésülködtem. A felsorolt dolgok mindegyike nagyon ritkán jelenik meg jellemző tulajdonságaim között. Nem is tudom, hogy képzelek a jövőben tudományos munkásságot magamnak. Igazán nem tudom.

Az eleje úgy kezdődött, hogy gyűjtögettünk egy kicsit. Nem úgy mint az ősember, bogyókat, férgeket, ezt-azt, hanem pénzt. Az árva gyerekeknek. Örüljön az árva gyerek is a Mikulásnak! szlogen alatt, amire különösen büszke vagyok, mert ez is annak a jele, hogy az agyműködésem még nem állt le teljesen, hanem funkcionál. Úgy ahogy.

Elsősorban kollégiumi akciónak indult ez, de aztán olyan méreteket öltött, amilyenekre nem is számítottam. Tunk. Mer' csapatmunkás vagyok, csapatban dolgozom. Két délelőtt és egy este összekéregettünk közel kétezernégyszáz grivnyát (240 eurót), kicsit kevesebbet, de kipótoltuk saját kútfőből, hogy kerek összeggel villoghassunk.

Az a baj azzal ha az ember csapatban dolgozik, hogy meg kell hallgatnia a többiek véleményét is, mielőtt rájuk erőlteti a saját akaratát. Miután ilyen szép összeget bezsebeltünk, a többiek vérszemet kaptak, és elkezdtem félteni az árva gyerekeket. Ezt a vérszemet úgy vettem észre, hogy kedvenc Názárovicsom a pénzes borítékra ráírta szép lóbetűkkel, hogy NYARALÁSRA, és csak az nem látta, akinek nem volt szeme. A másik jobbik, Anita, szintén becses csoporttársam az Anonim Alkoholistáknál, egy nagyobb adomány után megjegyezte, hogy még gyűjtünk egy kicsit, és megvesszük nekem a huskyt.

Végül nem vettünk semmilyen kutyát, és utazni sem most fogunk, mert kicsit gyanús lenne, hanem ehelyett összeállítottunk 80 mikuláscsomagot, amire büszke vagyok, először is, mert nagyjából harminc-negyven csomagra számítottunk, másodszor, mert gazdag csomagok lettek és a kölkök alig bírták tartani, amit különösen jó volt látni, harmadszor pedig, hogy az emberekből még nem veszett ki az összetartás, ami szívet melengető, és nem csak Karácsony tájékán.

Ha rosszmájú lennék, akkor megjegyezném, hogy eredetileg a kórházba szántuk ezt az akciót, de a vezetőorvos lekezelő hangvétele, pökhendisége miatt nem sikerült megvalósítani. Amikor az ember energiát, időt, pénzt fektet önzetlen dolgokba, nem hiszem hogy az a kioktató hozzáállás a leggyümölcsözőbb, amitől a szervezők egy darab szarnak érzik magukat. De nem vagyok rosszmájú! Egészen jó a májam ahhoz képest, amennyit iszom, és ahhoz képest, amennyit otthon ebből Édesapámnak bevallok.

Sajnos, szegény Anitának nem tudtunk kutyát venni, se újat se használtat, se huskyt se másmilyent. Pedig ahogy fogyott  a pénzünk, egyre aggodalmasabban emlegette, hogy a kutyára el ne felejtsünk félretenni. Aztán, mikor elfelejtettünk, csak annyit mondott elkámpicsorodva, hogy legalább egy képet vehettetek volna.

Végezetül, szeretném ezen a fórumon is megköszönni a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola diákjainak, tanárainak, hogy bőkezű adományaikkal hozzájárultak ahhoz, hogy december ötödikén 80 kisgyerek csizmája nem maradt üresen. Büszke vagyok arra, hogy ehhez a főiskolához tartozhattam öt évig, hogy a csoportunk bármennyire is akasztani való, mindig összetart.

Gólyabál, ahogy mi láttuk

Az a tény, hogy utolsó évünket éljük a főiskolán, borzalmasan lehangoló. Az a tény, hogy Názárovics öt év alatt egyszer sem vett részt gólyabálon, még borzalmasabb. Idén annyit piszkáltam emiatt, hogy besokallt, és eljött.

Csakhogy nem eszik olyan forrón a kását. Eljött, de milyen áron!

Ruhákat válogatott, vasalt, körülbelül háromszor zuhanyzott, és még a bütykös lábujjain lévő körmeit is vállalhatóvá faragta. Ha hozzáfűzném a magánvéleményemet, akkor azt mondanám, hogy csak azért, mert nyitott volt elől a cipője és kilátszott volna a víziló lába. De nem fűzök hozzá semmit. 

Ezután következett a fodrász, ahol is erősen artikulálva, több mint kétszer elmagyarázta a néninek, hogy milyen hajat szeretne, és mikor a fodrásznő már a szemeit forgatta, akkor előhúzott egy képet is a táskájából, bájos mosollyal a tükör sarkára biggyesztette, és nagy sóhajjal beleereszkedett a székbe. Míg készült a frizura, le nem vette a tekintetét a fotóról, remélve, hogy az eredmény megközelíti majd az elvártat. Nem közelítette meg. Mikor fancsali képpel belibegett a szobánkba és közölte, hogy nem ilyen lovat akart, rögtön értettem, hogy nincs maradéktalanul megelégedve a hajával.  

A két ember, mármint az övé meg az enyém, már nem bírta cérnával a várakozást, úgyhogy elküldtük őket előre, ne rontsák itt a levegőt. Statisztikai adatok szerint, az ember lánya nyugodtabban — és ami nagyon fontos olyankor, ha sietni kell —, hatékonyabban készülődik, ha nem sürgetik minden félórában. 

Indulás előtt három perccel, mikor már majdnem elkészültünk, már csak fel kellett öltözni, sminkelni, stb, Názárovics hirtelen bejelentette, hogy neki nem tetszik a ruhája, lóg ahol feszülnie kéne, és feszül, ahol lógni szokott, lerúgta a lábáról a cipőt, kibontotta a haját, és leült az ágyra, hogy ő nem megy sehová.

Ott fagyott meg a vér az ereimben, mert ez egy elképesztően makacs állatfajta, és csak az járt az eszemben, hogy ebből, mama, hogy mászol ki? Mamának legelőször is gyökeret vert a lába, kicsit mellépúderezett, de a hajszárítóval gyorsan kifújta a füléből a port, és a ruhájáról leseperte, ami ráment. Utána ráimádkozta Názárovicsra az egyik fehér ruháját, lehazudta a csillagokat is az égről, és bezárta maguk mögött az ajtót azzal a szilárd elhatározással, hogy visszafelé már csak részegen jövünk, hajnalban. Még kétszer visszafordultunk, egyszer telefonért, egyszer meg valami másért. 

Ami a bál érdemi részét illeti, a legek kihirdetésénél én lettem 2012 legkreatívabb diákja, amit innen is köszönök mindenkinek, hízik a májam, de továbbra is fenntartom, hogy bunda volt. Körülbelül annyi kreativitásom van mint másfél molylepkének, de a cím már az enyém, és alig várom, hogy feltüntethessem az önéletrajzomban. Késő bánat, ebgondolat!

Názárovics barátosnémnek nem nyerte el tetszését a bál, zeneügyileg nem értett egyet a dj-vel, erősen hiányolta Zámbó Jimmyt, Balázs Palit, és a többieket. Aszonta, ez nem diszkó, akkor miért megy diszkózene?? Miért barátkozom ilyen emberekkel? 

Én a magam részéről jól éreztem magam, még az elején feltornáztam a véralkoholszintemet a szokásos duplájára. Betoltunk három páleszt meg két pezsgőt, mikor az ember nem nézett oda, de utána sajnos végig szemmel tartott, úgyhogy a többi alkoholnak szomorúan, de búcsút intettem. A zenével nem volt problémám, ugráltam mint egy bakkecske hajnalig. Fél kettő már hajnalnak számít, ugye?  

Nyolcvanöt esztendő

Amikor nagyapáról akarok írni valamit, életszagút, igazat, nehezen találom a szavakat. Csak pár száz kéne, amiben benne van minden. Semmitmondó általánosságok jutnak eszembe mindössze. Pedig bölcsészdiplomám van, fogalmazni tudnom kéne.

Ülök az ágya mellett, néha látni vélem, ahogy lüktet a nyakán egy ér. Még pislákoló tudatával igyekszik beszélgetni, előkotorja emlékei közül a közös témákat: "hogy van Sanyi", "esküvő mikor lesz", "apáékkal mi újság", öcsémnek megy a tanulás? Szorgalmasan válaszolgatok: "jól vagyunk nagyapa", "az esküvő még odébb van, nagyapa"... Nagymama felhorkan: "mert te mindig hülyeségeket kérdezel".

Folytatom rendületlenül: "apáékkal minden rendben, az alsósoknak őszi szünet van, így a húgomnak is, öcsém is boldogul". Lassan beszélek, és nagyon artikulálok, mert azt akarom, hogy értse, amit mondok. Nagyot hall már, mint a nyolcvanöt évesek általában.

Enyhe zavarodottsággal tapasztalom magamon, hogy jellemző ingerültségem az emberek felé elillan, és helyébe türelem költözik. Többször elismétlem ugyanazt, anélkül, hogy idegbajossá válnék. Várom, hogy reszketősen újabb mondatokat formáljon. Előre hajolok, mert az öblös, mély basszusból mára nem sok maradt. Mozdulatai meglassúdtak, járása tétova lett, hangja megreszketősödött.

Kényelmetlenül feszengek a széken az ágya mellett, nézem milyen kicsi lett nagyapa. Keze erőtlenül pihen a paplanon. Ráteszem az enyémet, a vér meglassúdott ereiben, ám a fiatal kéz érintésére, mintha gyorsabban áramlana a pergamensárga, viaszos bőr alatt. Ujjaimmal végigsimítok azon a kézen, amely négy gyermeket tartott karjaiban egykor, s ebből a négyből hármat fel is nevelt. Becsülettel, tisztességben.

Szeretettel nézek rá, még mosolyogni is sikerül. Legszívesebben idegösszeroppannék, vagy ordítanék egy jó nagyot, hogy könnyebb legyen, de csak ülök a szék sarkán és remélem, hogy ez a gombóc a torkomból hamar elmúlik majd.

Megfelelő szavaim nincsenek, csak egy jó nagy gombóc a torkomban, könnyfátyol a szemem előtt, és valami biztosan ráült a mellkasomra, mert nem lehet ilyen nehéz normálisan lélegezni.

Csak ülök, és tehetetlenül nézem, ahogy az idő nagy darabokat harap nagyapából, míg végül elveszi egészen.

Hánysugár

Eltökéltük Názároviccsal, hogy utolsó év címén gyakran kirúgunk a hámból. Még vizsgáljuk, hogy vajon jó döntés volt-e. Illuminált állapotban az ember olyan dolgokat tart megvalósíthatónak, sőt szükségszerűnek, amik hallatán a szőr feláll a hátán máskor. Mikor kicsit alacsonyabb a véralkoholszintje. Azok az esték a legveszélyesebbek, amelyek csendes borozgatással indulnak. Ilyenkor csak annyi biztos, hogy csendes borozgatás nem igen lesz.

Az ilyen borozgatánkjóapámmal estéken sok minden történik. Legutóbb, emlékszem, a rántott húsos kezünket beletöröltük Názárovics hajába, tisztelegve ezáltal a középkori idők előtt, mikor is a nagy lakomák alkalmával az urak zsíros kezeiket szolgáik hajába törölték. Názárovics másnap reggel nem volt boldog, hogy a hajának erőteljes fokhagymás zsíros szaga volt. Ellenkezőleg, émelygett. Mondjuk, lehet, nem csak a zsír miatt.

Amire derűvel emlékszem még, hogy egy idő után fokozott figyelmet fordítottunk a hűtőre, annak is a fagyasztó részére. Nagyjából vízszintes vonalban kileltároztuk a tartalmát a padlóra, majd az egyik barátunk kinyitott egy pörköltes üveget, és egy darab fagyott húst elfogyasztott belőle. Alig tizenhét perc alatt. 

A hangulat tetőfokára hágott. Utána meg a lábunkra. Na, kábé itt kezdtem el félni.

Az összes kekszet, savanyú uborkát, sósperecet, csokit, körtebefőttet, meg még ki tudja mit, felhasználtuk. Belsőleg. Az alkohol hatásait enyhítendő. Hiba volt. Hascsikarásból jelesre vizsgáztak többen is aznap. 

Ilyenkor mindig félek egy kicsit a másnap reggelektől. Nem tudni, hogy vajon akkor is viccesnek fogom találni, hogy felrajzoltuk egymás körvonalait a falra alkoholos filccel, hogy ne legyen olyan kopár, és ketchuppal szemet-szájat, belső szerveket is pingáltunk az alakokba. Igazán nehéz megítélni.

Később kiderült, nem találtam viccesnek.

Másnap kicsit nehézkesen ment a fésülködés, aztán egy ponton meg is akadt. Egy vastag tincsen nem tudtam keresztülhúzni a fésűt, mikor gyanakodva odanyúltam, kiderült, hogy azért, mert kicsit rágós lett a fejemnek az a része, ahol haj is van. Hat éves korom óta nem volt ilyen problémám. Akkor is csak azért, mert hanyatt fekve próbálgattam, hogy vajon visszaesik-e a számba a rágó, a gravitációnak köszönhetően. Már akkor is kiemelkedően tehetséges és okos gyerek voltam, igen. Egyébként sose esett vissza a rendeltetési helyére az a nyomorult rágó. Én pedig sosem tanultam a hibámból. Az ilyen akcióknak mindig bömbölés lett a vége és olló. Mikor halványultak az emlékek a fejemben, és kicsit visszanőtt a hajam, újból kezdődött minden. És újból ugyanúgy végződött. Bömböléssel és ollóval.

 

Már több mint háromszor hat is elmúltam, de rágózni ember üzemmódban már sosem fogok megtanulni. Csak azért nem sírtam, mert több mint háromszor hat éves vagyok. Majdnem négyszer. Kénytelen voltam kivágni egy tincset a hajkoronámból. Egészen közel a töveknél, hogy még jobban fájjon. Most egy vastag félméteres tincs fekszik az íróasztalomon, én meg őrzöm veszettül, mert Názárovics nem nézi jó szemmel, és kilátásba helyezte, hogy egy óvatlan pillanatban kidobja a kukába, ahová való.

Most jut eszembe, hogy az egyik úriember megevett egy hagymát a fürdőszobában. Nem ott tartjuk a hagymát, egyébként. Valószínűleg csak kellemesnek tartotta  a környezetet efféle célokra. 

Később a fent említett úriembert visszatámogattuk a szobájába, csak rossz szobába támogattuk be, mert az ottani tulajdonosok emelt tónusban és furkósbotokkal érdeklődtek emberünk szellemi állapota felől, továbbá kikérték a véleményét azzal kapcsolatban, hogy mennyire tartja ésszerűnek a hajnali két óra utáni látogatásokat idegen hálóhelyiségekbe.

Szóval, mint ahogy fentebb is említettem, ami csendes borozgatásnak indul, sosem marad annyiban.

Bazeg, kivágtam egy tincset a hajamból, nem vagyok normális...

A huszonkettes csapdája!

Nálunk az úgy van, hogy a szeptember a hányós hónap. Tizennégy születésnapot ünneplünk ilyenkor. Ritkán süllyed abnormálisan magas véralkoholszintünk az átlagos alá. Szeptember közepe a legjobb, három születésnap van egymás után, szépen libasorban. A húgomé, az enyém, és a nagymamáé.

Ilyenkor mindneki kivesz egy hét szabadságot, összecsődítjük a népet, megsütünk egy ökröt, - vagy a szomszédot, mert mindig akkor füstöl valamit a kertben, mikor a frissen mosott ruhát teregetném - és 2-5 napig regenerálódunk utána.

A kolis verzió kicsit másképp hangzik, de erről majd lentebb. A legnagyobb hiba az volt, hogy két liter házi pálinka oltotta a szomjat. Több hiba is akadt, de utólag már könnyű okosnak lenni, míg az embert jól szájba nem veri valaki.

A tegnap estéről foltjaink vannak, de sok folt sokra megy, összeraktuk nagyjából az eseményeket. Rengeteget ittunk. Ami engem illet, én öt évre visszamenőleg. Három szóban összefoglalnám: jó parti volt!  Éjfélre nagyjából bárkit eladhattunk volna a szervkereskedőknek.

Azért reggel tágra nyílt szemekkel csodálkoztam magam köré, és átvillant az agyamon, hogy ez nem is a mi szobánk. Amilyen harci állapotok uralkodtak, mintha két disznó tanyázna ott állandósult jelleggel. Pedig csak húsz ember ünnepelt egy huszonegyediket.

Attól eltekintek, hogy másfél centis sárréteg borította a padlót, mert húsz ember, az mégiscsak húsz ember, és a padló arra való, hogy járjunk rajta. DE: a kilincsre valaki rászúrt egy szelet tortát, tetszése jeléül remélem, a három méter magasan lévő csillár valami okból kifolyólag vastag WC-papír borítást nyert, egyébként, nem tudom hogy oldható meg a kivitelezése, mert pár tucat féldeci után az ember kissé imbolyog a létrán, de nekünk létránk sincs. Hosszú időbe telt, míg kebelbarátosnémmel levarázsoltuk onnan. Mellékes.

A hűtőben lévő többi tortára valaki jelentős réteget kent tört krumpliból, négy sarkába egy-egy csirkecombot szúrt, és pirospaprikával rávéste a battameg szócskát. Ennek a tettesére kíváncsi lennék, nem megtorlásból, csak gratulálni szeretnék. De komolyan. Különben is, a Názárovics krumplija, nekem nem mindegy?

Tovább: A szobaajtó belső oldalára alkoholos tussal valaki illetlen szavakat írt, vagy négyszázat. Örülök, hogy legalább nem kívülre, mert magyarázkodhattam volna az igazgatónak reggel. A fürdőszobában kérem szépen, érdekes látvány fogadott, mintha valaki zuhanyzott volna, csak a tusfürdőt a csempére kente. Nem baj. Úgyis koszos volt már. A WC-kagylóban volt egy fél pár fekete férfizokni, olyan negyvenesre saccolom a méretés, a tulajdonosának üzenem, hogy ne jelentkezzen érte, mert nem őriztük meg.

A felmosóvödörben krumplilevest véltem felfedezni, két opció tűnik fel a színen, vagy ott tartjuk mostantól, vagy pedig valaki előzőleg megette, csak utána meggondolta magát.

És valaki belehányt az új cipőmbe. Szerintem indokolatlanul. Hála az égnek csak a balba, legalább a jobbat még tudom hordani.

A másnap reggel a többségnek és a kevésbé tapasztaltaknak szerintem hasonlóképpen kezdődött, színes ásítással a WC-kagylóra borulva.

A disznóólból három és fél óra kemény munkával varázsoltunk újra szalonképes lányszobát. Köszönöm, hogy kényes helyekre, billentyűzetre, párnára, hűtőbe, falra senki nem hányt, sem borsót sem egyebet.

Kulisszatitkok

Nálunk az úgy van, hogy kétszer takarítunk hetente a szobában, amit én sokallok, Názárovits meg kevesell. Szerinte, most hogy elnök lettem, illene legalább háromszor takarítani. És ne mondjam többet azt, hogy szarok az illemre.

Nekem jut a vasárnap, neki meg a szerda. Holnap születésnapot tartunk. Az enyémet. Ezek a mondatok látszólag nem függenek össze egymással, pedig olyan szoros a kapcsolatuk, hogy sírni lenne kedvem. Vagy üvölteni egy jót a másik szobában. Csak az a baj, hogy szobáink összesített száma egyre rúg.

Már kitakarítottam, mire barátosném reakciója, kitakarít ő is. Holnap itt lesz Rácz, meg Popti, meg az Ikerfiúk, meg a Mosolygós, meg a Másik Elnök, meg Gyulus, meg a Sovány, meg a Cseppet sem Sovány, a Szőke, a Barna, a Jó Illatú, és még sorolhatnám. Szóval a végkövetkeztetés, hogy alapos takarítás szükségeltetik, és amit én művelek, az még közelében sem jár az elvártaknak, és különben is csak azért csinálom, hogy elkerüljem a verést. Názárovicsnyelven ennyi mindent tud jelenteni, hogy ő IS kitakarít.

Így legyen az embernek egészséges önbizalma. Csoda, hogy az enyém ennyire elburjánzott?? Zárójelben még megjegyezném, hogy a fent említett személyek a valóságban is léteznek, csak az igazi nevük vagy nem illett rájuk, v nem tetszett. Kivéve Ráczot, az ő neve eredeti, mások is így hívják.

A fentiekből arra lehet következtetni - tévesen! - hogy bokáig ér a szemét a szobánkban, és állandó verseny zajlik közöttünk, hogy ki tud meggyilkolni több patkányt a vonalzóval. Mondjuk a verseny az valós információ, jelenleg döntetlenre állunk. Nulla-nulla.

"A fürdőben is kitakarítok, lehet ki is klórozok, oda fog járni mindenki kezet mosni, pisilni, stb. Te, az egyik ikerfiúnak tartozunk egy hányással. Majd novemberben mi hányunk nála. Csak el ne felejtsük. Tudod, a tavalyiért. Idén mi vagyunk a sorosak."

Tudom. Mint egy ezeréves házaspár. Ilyenkor úgy érzem magunkat. Csak az a rossz, hogy nekem jutott a bácsi szerepe. A tennivalóit már részben elsajátítottam, nagyokat böfögni már tudok, csak a sört nem szeretem, és vakarózni se szoktam illetlen helyeken.

Remélem, holnap senki nem fog hányni. Vagy ha mégis, akkor legalább azt remélem, hogy nem fog mellé fröcsögni...

Nyavalyák - level 70

Nehezemre esik mostanában írni ide. Lusta lettem vagy mi. A Názárovicsmentes élet megvisel. A nyár is, de főként az, hogy valamivel kihúzhattam Zeuszéknál fenn a gyufát. Egyik csapás a másik után. Az ember szervezete  nem túl strapabíró dolog, állandóan összeszed valami kórt, sérülékeny, és összességében alig jó valamire. Az én szervezetem miért lenne kivétel? A létező betegségek kacifántosabbjának felét röpke életem során legalább egyszer már egészen biztosan összeszedtem. De az is lehet hogy kétszer. Számolásból mindig gyenge voltam. Másból is, de ez most nem tartozik ide.

Kérem szépen-pen, a legújabb nyavalyámról tudósítok, tőmondatokban mostan.

Krisztus előtti időket írunk, amikor is időszámításunk ötödik havában, amikor már rügyeznek a fák, csiripelnek a madarak, és minden épeszű diák az államvizsgáktól rettegve óriási zsákokat növeszt a szeme alá ijedtében, amivel jelzi, hogy nem most kéne nekilátni ugyan, de azért megpróbálja. A diákféle ilyen, sose hiszi el, hogy kifut az időből, aztán mikor kifut, csak sopánkodik. És lefagy. Mint én.

Hogy egyik szavamat a másikba öltsem, még tavasszal összeszedtem szépen egy jó kis arcüreggyulladást, amiről azt hittem pedig, hogy mert nem volt nekem eddig sose, már nem is lesz. Hát lett. Hogy örüljek. Vagy őrüljek. Most állok középen.

Szóval az arcüreggyulladás kellemes betegség, ajánlani tudom mindenkinek, nekem, személy szerint már annyi pénzem fekszik a kezelésekben, amik hadd tegyem hozzá, fikarcnyit sem segítettek, hogy abból már elrepülhettem volna valahová tíz napra. És nem a seprűmön.

Most egy alternatív módszerrel sanyargattatom magam, amiért súlyos összegeket pengettem ki, egészen bizonyos, hogy nem vagyok magamnál. A lényege ennek a módszernek következik mostan, elrettentésül írom a következő sorokat, mindenki saját felelősségre olvassa és a tizenkét éven aluliak pedig hívják a monitorhoz az anyjukat.

Tehát, ez egy ilyen katéteres izé, más szóval nem tudom definiálni, annak ellenére, hogy kétdiplomás magyar értelmiséginek számítódok elméletileg. Tennék fel képet, csak hát az orromban volt, úgyhogy inkább nem.
Csövekből áll, három félkisujjnyi cső csatlakozik egy kisujjnyi csőhöz, nagyjából tizenhét és fél centi az egész, előállítási költsége minimális, és olyan áron veszik meg az olyan akasztani való hülyék mint én, hogy abból négyszer elvihettem volna Názárovicsot vacsorázni, ez a nem semmi. Négyszer! Pedig sokat eszik. Isten tartsa meg a jó szokását.

Nincs még vége, ne féjjé', maj' szólok, ha féjjé'. A főcső végén van egy gumiszerű tartozék, véleményem szerint azt volt a legnehezebb odahegeszteni, szóval ez a cső tizenvalahány centiméterig felkerül a visítő páciens orrába, pár ólomlábon vánszorgó pillanat alatt eljut a rendeltetési helyére, az arcüregbe, attól függ, mennyire ügyetlen az orvos. Az enyém egyáltalán nem az. És még kedves is, pedig messziről süt rólam, hogy egy gyáva nyúl vagyok, és az orvosok rémálma.

Utána, egy óriási fecskendőt vesz elő, amikkel a lovakat injekciózzák, csak méretileg segítek behatárolni, amúgy. Miközben az emberek járkálnak ki-be, ülök szépen, időnként csendesen, időnként egyáltalán nem, az orromból kilógó főcső pár miliméteres végére ráilleszti a lószerszámot, aztán kérlek szépen, elkezd levegőt pumpálni az arcomban lévő főcsőbe, és a végén lévő gumi lufivá duzzad, amitől én üvöltök, és elkívánom az anyjába azt, aki kitalálta ezt az egészet.

Következő lépésként a fecskendőt egy másik csövecskébe helyezi a műkörmös kéz, és vákuum segítségével szivattyúzza a gyulladást lefelé, amitől szintén nem mosolygok szélesen, ellenben visítok, mint a fába szorult féreg, csak nem fába, hanem orrba. Mikor már a minimális agyam túlnyomórészét sikerült leszivattyúzni, következik a harmadik csövecske jó kis csípős antibiotikummal, mert úgy jó, ha zajlik az élet, és az ember onnan érzi, hogy van orra, meg arca, hogy fáj.

Ezután villámsebességgel zajlanak az események, katéter kiránt, még egy agydarabka fityeg a végén, közvetlenül, mielőtt elmúlna a fájdalom az arcomból, injekció az orrba, nyálkahártya, vagy mi, bioszból sose voltam kiemelkedően tehetséges, de az összes szent nevét felsoroltam, akik az égben laknak, úgy csípett az injekció. Ábécésorrendben!

Ezt a tortúrát végigcsináltam háromszor. De, hogy ne legyen unalmas a történet, nem használt ez a kezelés sem, a változatosság kedvéért. Hogy azért mégse haljak meg máris, az orvosnéni felírt injekciókat, naponta kétszer szedendőeket, nagyon helyes. Elhanyagoltam a betegséget? Most meglakolok mindenért. Tíz évre visszamenőleg! Ezekről az injekciókról csak annyit szükséges feltétlenül tudni, hogy csípnek, mint a kurvaélet. De nagyon. És mindenféle joghurtot kell zabálni, amit utálok, hogy a táplálékot le tudjam bontani tíz év múlva is, ne műanyag csöveken keresztül, hanem a saját beleimet felhasználva ehhez a művelethez.

És amikor a nyolcéves vigasztal, hogy Csillus, majd felvidítlak, ne félj, nem fog nagyon fájni, az már mindennek a teteje!

Bandi, lógasd a lábad!

Hiszek abban, hogy ha az ember utódokat vállal, azért teszi, mert nem képes nélkülük élni, továbbá elegendő mennyiségű energiát érez magában arra, hogy hogy a társadalom példaértékű tagjaivá nevelje őket. Sajnos az utóbbi időben csupa elrettentő példával találkoztam, amely azt az véleményemet támasztja alá, hogy nem mindenki gondolkodik így. Illetve nagyon kevesen. A tisztelt anyukák többsége a neveléshez szükséges összes energiát már a szülésnél felhasználta. Sajnos. Utána meg nőjön a gyerek, mint a tök. Ahogy akar.

Ezt a jócskán negatív előítéletemet alátámasztani látszik egy igencsak friss találkozás Bandival, aki nem akarta lógatni a lábát. De ne szaladjunk ennyire előre.

Vannak kölykök, akik olyan rosszak, mint a tízcsapás együttvéve. Mélyen tisztelt Bandi uraság, kinek életéveinek száma az öccséével együtt rúgott ötre, kiemelkedő példánya a fent említett rettegett rétegnek. Neki köszönhető, hogy a felszállásáig békésen üldögélő utazóközönség idősebb tagjai gyakran nyúltak a gyógyszeres fioláikhoz, és megrovó egyben szánakozó pillantásokkal illették a gyerek tulajdonosát.

Az anyuka szemei alatt húzódó mély árkokból ítélve ő sem volt megelégedve maradéktalanul csemetéje viselkedésével, de a karjában tartott további utódja megakadályozta abban, hogy hathatós módszerekkel csendre és mozdulatlanságra bírja a kis gézengúzt. A kölök megrendszabályozására tett kísérletei kimerültek néhány erőtlen szóbeli figyelmeztetésben, miszerint Bandi üljön nyugodtan, lógassa a lábát az ülésről, és legfőképpen szép némán nézzen kifelé a vonat ablakán.  

Sajnos Bandinak ehhez nem fűlött a foga. Helyette inkább az üléseken ugrált, hangosan rikoltozott, és szabályos időközönként megkopogtatta az ülés másik oldalán helyet foglaló öreg néni feje búbját. Így ment ez négy és fél órán keresztül.

Eszembe jut, hogy hányszor róttam meg a húgomat, hogy milyen rossz gyerek. Ahhoz a vásott kölyökhöz viszonyítva a miénk ma született bárány. Eddig nem voltam híve a testi fenyítésnek, de az eset után, ahol több hajszálam is őszbe borult, egy csípős vessző rendszeres használatát módfelett célravezetőnek találom, annak ellenére, hogy a pedagógiai alapismereteim teljesen mást diktálnak. Ilyenkor véres köd borul a szememre, és a józan ész hiába kiabál a fejemben, meg sem hallom.

Huszonkét évesen, a fenti élmények birtokában, elég határozottan körvonalazódik bennem, hogy ami engem illet, én kutyát hamarabb tartanék...

A világ kerek!

…Én meg időnként nagyon hülye vagyok, sajnos. Nem az első eset. Több precedens is alátámasztani látszik eme diagnózist, ami annak ellenére, hogy nélkülöz minden orvosi alapot, sajnos elég stabil lábakon áll. Nem sokat javít a helyzeten, hogy diplomásnak számítok. Engem nem lenne szabad emberek közé engedi. Főleg nem felügyelet nélkül.

Vegyük például a legutóbbi esetet. Épp egy váróteremben ücsörögtem — nem a nemibeteg-gondozóéban, sietek megjegyezni, mielőtt néhány jóakaratú ismerősöm megdicsérne, hogy de jól nézek ki, ahhoz képest.

Egy kicsit unatkoztam, mert a többi embert egyrészt nem ismertem, hogy csak úgy beszélgetést kezdeményezni merjek, másrészt pedig volt közöttünk egy akkora generációs szakadék, hogy csak létrával tudtam volna áthidalni. Én meg az enyémet véletlenül otthon hagytam.

Szépen elővettem a telefont, csatlakoztattam hozzá a fülhallgatót, hogy mást ne zavarjak azzal a szeméttel, amit hallgatok, és bekapcsoltam. Homlokomat ráncolva észlelem, hogy tompán hallom a zenét. Ezt kiküszöbölendő, feljebb tekerem a hangerőt, adjunk az érzésnek alapon. Nem tapasztaltam számottevő változást. Na, mondom, miate? Majd csak ősszel töltöm a huszonkettőt, máris hallási problémák szakadnak a nyakamba? Csőstül?

Kis idő elteltével feltűnt, hogy a körülöttem ülő emberek mind engem méregetnek. Gyors tükörbenézés után meggyőződtem arról, hogy nem ettem le magam, nincs kosz az arcomon, a ruhám sem lyukas, a változatosság kedvéért. Akkor biztos azért néznek, mert szimpatikus vagyok nekik. Szépen mosolyogtam. Hadd örüljenek.

Később véletlenül kiesett a fülemből a fülhallgató, mert nekem minden kiesik a fülemből, és akkor megvilágosodtam, mint Gandhi, csak ez kicsit kisebb méretű volt. Elenyészően kisebb. Azért hallottam tompán a zenét, mert nem dugtam be rendesen a csatlakozóba a fülhallgatót, és nem szólt. Ellenben prímán áteresztette azokat a hangokat, amelyek kívülről hallatszottak. Ezért néztek az emberek. Adott egy hülye, aki bedugja a fülébe a hallgatóját, és a telefonja hangosan szól. Nagyon helyes. Gratulálok a szerencsés nyertesnek!

Miután ez átvillant mákszemnyi agyamon, szépen felálltam és vérvörös arccal, feltűnésmentesen elsomfordáltam.

Ebben a váróban többet nem várok.

Halálra dolgoztatva avagy Henci a vén!

Mióta vége lett a reszketős államvizsga időszaknak és nyakamba szakadt ez a fene nagy szabadság, meg amíg a kebelbarátosném vízumára várunk, hogy mehessünk világgá, úgy érzem, a családom megpróbál hasznossá tenni a ház körül. Akaratomon kívül. 

Példának okáért sokat piszmogok a sárgarépaágyásokkal a kertben, gyomlálás címszó alatt. Érdekes módon azokban az ágyásokban, amiket én gyomláltam, idén nem sok petrezselyem kelt ki. Sárgarépa még kevesebb. A többi négy ágyásban kaszálni lehet, úgy burjánzott a répa. Valami lehet a földdel, az a véleményem. Apa szerint igazán gyomlálhatnék kicsit lelkiismeretesebben, és ne is pislogjak rá a kék szememmel, mert az előbb mutatta, hogy melyik a sárgarépa, úgyhogy ne legyek bamba. Könnyű azt mondani.

Továbbá ki- és megkapáltam a paszulyt meg a paprikát is, itt lelkiismeretesen dolgoztam és okosan, amit véletlenül kettékapáltam, azt sietve áthajigáltam a szomszéd kertjébe, egyrészt mert nála idén csak kapor termett, de az derékmagasságig, másrészt pedig hadd örüljön. 

A kapálás nem olyan nagy kunszt egyébként, még én a kétbalkezes is jól haladok vele, persze mázli, hogy apáék nem látták a szomszéd felé való szeretetem megnyilvánulását.

Apa szerint nagyon szomorú, hogy ennyire keveset konyítok a kerti dolgokhoz, szerintem egyáltalán nem szomorú, direkt konyítok ennyit. Eléggé sokféle mindenféle ugrál, meg csíp, meg mászik, meg brekeg, meg csúszik, meg surran a kertünkben, főleg a gyomlálandó területeken, úgyhogy mindig infarktusveszéllyel nézek szembe, mikor a családom nyomása előtt meghajolva lekullogok a kertbe.

Felettébb érdekes megfigyelésekre tettem szert viszontagságos kertbéli tartózkodásom során, mégpedig arra, hogy a nehéz fizikai munka meghozza az ember étvágyát. És akinek meg nincs semmi baj az étvágyával például, mint nekem, azét megduplázza. Nem merem azt írni, hogy megháromszorozza, mert az Ember is olvasgat időnként ezen a blogon, és már így is elég gyakran érdeklődik a felől, hogy mi ez a pocak? Én meg mindig azzal védekezek, hogy csak vastag a bőröm. Főleg a pofám környékén.

Na, de evezzünk más vizekre, tegnap Henci barátosnénk egy csapásra huszonnégy éves lett, mi meg Názároviccsal meglátogattuk, hogy érezze a törődést. Na de amíg kedvenc Názárovicsomnak csak egy utcányit kellett slattyognia az ünnepeltig, addig én tíz órát utaztam oda-vissza, hogy pletykáljunk másfél órát, mert Henci a világ végén lakik. Hát vénségemre elhagy a józan eszem? Egészen így néz ki.

Nagyon dilemmáztam, hogy mit vigyek neki ajándékba, mert azért az ember egyszer huszonnégy éves, alapvető, hogy illően megemlékezünk róla. Az opciók között az alábbiak szerepeltek:

- egy bogár, hogy lássa Henci, mi minden megterem a kertünkben.

- egy szöcske, hogy lássa Henci, mi minden ugrál a kertünkben.

- egy gyík, még ha farka nélkül is, hogy lássa Henci, mennyi undorító mindent vagyok képes megfogni a kedvéért.

- egy csiga, hogy lássa Henci, milyen szép nyálkás csíkot hagy maga után a polírozott szekrényen.

- egy levelibéka, hogy tudja Henci, hogy mikor lesz időjárás változás, mert olyankor mindig olyan érdekesen brekeg. Meg olyankor is brekeg érdekesen, ha egy kicsit megszorítom a derekát, amit soha többet nem csinálok, mert apától nagyon kikaptam.

Sajnos csak valami hülyeséget vettem a boltban, mert a fentebb felsoroltak közül nem találtam egyet sem méltónak arra, hogy elvigyem neki, mert egyrészt egyiket sem bírtam elkapni, olyan gyorsak voltak, vagy pedig undorodtam és valahogy a kezem nem akart kinyúlni, másrészt pedig megdöglöttek volna a hosszú úton.

Azért Henci nagyon örült nekünk, legalábbis hitelesen alakította, főzött mindenféle finomat, kipletykáltunk minden arra érdemest, megosztottunk Hencivel néhány rejtjeles ámde mély mondanivalóval rendelkező gondolatot, azért rejtjelesen, mert két kiskorú is benn tartózkodott, és nagyon kíváncsian fülelt. Az én lelkemen csak ne száradjon a sok mindenféle mellett kiskorúak jelenlétében lévő csúnya beszéd.

Végezetül Hencike, egy jó tanács: viseld nyugalommal, hogy ennyi lettél, mert lesz még huszonnégy évtől vaskosabb születésnapod is. Hátha azt is együtt ünnepeljük majd. Isten éltessen, Hencike!

Dupladiplomások(k)

Már régen nem írtam semmit, de nem azért mert lusta vagyok, és egész nap az árokban fetrengünk Názárovits nevezetű kebelbarátosnémmel részegen, hanem mert jobbára csak vegetáltunk az elmúlt pár hétben. Nem is nevezhető életnek az.

Ennek eredményeképp úgy néz ki, hogy hivatalosan is beálltunk a társadalom értelmiségének hosszú sorába, igaz, hogy csak a végére kullogtunk eredményeinket tekintve, de hát mégis csak kullogtunk, és lehet ezt még fejleszteni is, megmutatni, hogy egy kicsivel okosabbak vagyunk, mint amilyennek jelenleg tűnünk. Mert az nem sok. Ezt megünnepelendő, igazán lehetne már szó némi fetrengésről, de most meg az szab gátat,. hogy értelmiségi így nem viselkedik.

(Mi közel sem tartozunk az é betűvel kezdődő kategóriába, hozzáteszem zárójelben, csak néha-néha merek villogni vele, amikor kettesben vagyok a macskával, mert ott még magasabb rendű életformának érzem magam, mert egyedül be tudom gombolni az ingemet, ő meg nem tudja. De olyankor is csak csendben mormogom magam elé, nehogy valaki meghallja.)

Hjaj. Szomorkás a hangulatom máma. (Dialektus! hoppá, valami mégis csak ragadt rám!)

Az év végéket nem szeretem, mert olyankor mindig hazazavarnak minket a kollégium tizenhetes kórterméből, amit mi bitorlunk Názároviccsal, és már úgy leamortizáltuk, hogy egészen hihetetlen, hogy itt két, szelíd kinézetű leány lakik. A látszat nem csak néha csal, hanem galádul mindig.

Nem is az a fő baj, a kiköltözéssel, hogy kell, hanem az, hogy azt a sok ruhát haza kell vinni, amit év közben észrevétlenül felhalmoztunk. Ez már baj, mert a málhás ló szerepet nem szeretem. Valahogy rettenetesen sok dolgot hordunk össze két szemeszter alatt egy kétszer három méteres szobába, és aztán csodálkozunk, hogy nincs hely. Miután kicsodálkoztuk magunkat, elkezdünk pakolni, sajnos, nem lehet kerülgetni. Így is, a legutolsó utáni pillanatban szoktuk megkezdeni a munkálatokat. Felettébb idegesítő szokás.

Hála a magasságos mennybélinek, a harmadik bölcsességfogam úgy döntött, hogy most már elég bölcs vagyok, és elkezd jönni, mindenféle előzetes konzultáció mellőzésével, úgyhogy nagyon remélem, hogy a diplomaosztón úgy fogok megjelenni mint egy hörcsög, dióval a számban.

Na, de egy kicsit kirúgunk a hámból félkegyelmű jobbik felemmel ezek után, és körbenézünk egy-két országban, feltöltődésképp. Mert ott is hiányzunk, egészen biztos, ahol még nem voltunk. Ez millió garancia.

Popti meg a bandája

Írtam Poptinak egy dalt, kértem, hogy adja elő majd...

Egy fenét, nem kértem én semmire, szívességből írtam neki pár sort, ő meg lopott hozzá zenét valahonnan. Na, de ez már nem az én dolgom. Meg egy pötikét illegális, úgyhogy távol is maradok tőle.

Az egész úgy lett, hogy Poptinak van hivatalos neve is, amin nyilvántartják a bordélyházakban, börtönökben, ilyen helyeken, ez az István, még tán az édes szüléje is így hívja, de ebben nem vagyok száz százalékig biztos.

Azért lett Popti, mert Názároviccsal így döntöttünk a sorsa felől. És kész.

Egy pötikét hosszabb a történet, de a lényeg ennyi. Poptinak hívjuk már egy ideje, van ennek továbbfejlesztett kicsinyítőképzős alakja is, a Poptika, csak hogy egy kicsit megvillantsam a filológusi vénámat is, és mikor egyszer rákérdezett a delikvens, hogy mégis honnan eme dicső elnevezés, akkor kénytelenek voltunk színt vallani, kedvenc barátosnémmal, hogy unalmunkban, két államvizsga között böngésztünk a gúgölben, és nem találtunk semmit.

Aztán még böngésztünk, és találtunk egy szanszkrít névgenerátort, ahová be lehet írni mindenféle magyar nevet, és kiadja a jelentését szanszkrítül. És az István szanszkritul úgy van, hogy Popti. Hát ezért lett Popti.

Csak azt sajnálom, hogy ez most kiderül, hogy ezt füllentettük a keresztelőjével kapcsolatban, és a legszomorúbb a történetben, hogy még csak nem is igaz, hogy van olyan névgenerátor. De kár. Pedig nagyon jó lenne. Lehet, kitalálunk Názároviccsal egy olyat. Jól jönne.

Amúgy Popti csak szabadidejében bolond gitáros, akinek nem képzeletbeli tetoválásai vannak, hanem eredetiek, meg zenekara, civilben a történelemtanszék munkatársai közé tartozik. Időszámításunk előtt, nekünk is tanított valami jelentéktelent. De ki emlékszik már arra?

Tényleg írtam neki egy dalszöveget, és hosszas rimánkodására,  ma a barátosnémmal meghallgattuk egy próbájukat. Sajnos a zenekar tagjainak a nevét nem jegyeztük meg, több okból is. Első indok: úgysem látjuk őket többet. Második indok: pocsék a névmemóriám. Harmadik indok: mire?  Szóval, a zenekar névsora az alábbiakban olvasható, adtunk nekik saját nevet Názároviccsal.

Legelőször is:

- POPTI, akiről fentebb már szó esett, ő énekel, bele a mikrofonba, nem tudom, hogy kell ezt szakszóval mondani, de mindegy is, mert olyan hangosan szól az a három gitár meg a dob, hogy nem hallani, úgyhogy nem lehet tudni, hogy a dal szövegét mormogja, vagy a negyvenkettedik zsoltárt, vagy a termékenységi táncára gyakorol.

Következő tag:
- ZSILETTES, aki gitározik, legalább nyolcvan foga van, amiket minden mosolynál kivillant, és egy zsilett alakú medál lóg a nyakában, óriási tetoválás van a karján, biztos sírt, míg elkészült.

Van még egy gitáros:
- LIBEGŐ, azért hívjuk így Názároviccsal, mert a hosszú haját hátul kis gumival összefogja, és amikor ment előttünk az utcán, olyan érdekesen libegett, és ezért. Amúgy mindenkinek hosszú haja van a kórusban, kivéve Poptit, mert neki hosszú szakálla van, vagy mije, de a haja úgy áll, hogy mikrofonra hasonlít a legjobban a feje tőle.

És a zenekar legjobb része,
- A DOBOS, akit nem kereszteltünk el másképp, mert csak bámultuk, hogy milyen jól játszik, időnként megtöröltem barátosném szája sarkát, mert valahogy nyálas lett, meg néha az enyémet is. A dobossal csak egy baj volt, az hogy házas. De dobolni nagyon tud.

Egy kétszer háromméteres helyiségben próbálnak Poptiék, ezt csúfolják próbateremnek, jó hogy nem hangárnak, nem? Itt helyezkedik el egy óriási dobfelszerelés, három gitár és a hozzájuk tartozó gitáros, akik közül Popti másfélnek számít, mert egy kicsit molett, és két akkora hangfal, vagy mi, hogy én először azt hittem, hogy szekrény. Ja, és még egy dívány is elhelyezkedik ott, amin mi helyezkedtünk a barátosnémmal, előbb még hallásunk teljes birtokában, utána teljesen megfosztva tőle. És még csodálkoztunk, hogy Popti kiabálva beszél. Hát szegény nem is tud másképp. Süket.

Ja, és a hangár tojásos dobozokkal van kitapétázva, mert az szigetel. Vagy, mert abból volt sok otthon. Nézőpont kérdése.

Názárovits öltözik

Amikor a barátosném a ruhásszekrény környékén kódorog, az mindig rosszat jelent. Majdnem bizonyos, hogy bele akar nézni, és ha belenézett, akkor világvége van. Muszáj felpróbálni azt az ezernégyszázötvenhat darab semmit, amiből nem lehet tisztességesen felöltözni minden reggel, és nincs még egy ilyen éhenkórász a Föld nevű bolygón, akinek nem telik egy rendes göncre. Egy másik univerzumban lehet akad néhány.

- Jaj, nem kurvás a cipőm? De biztos?  Vagy csak úgy mondod? Már le akarsz rázni, mi? De nem tudsz, mert én is ebben a szobában lakok, háh!

- Ez a felső hogy áll? Sehogy, mert le vagyok fogyva! Egy csont vagyok! Inkább mentem volna dolgozni a gyárba, most nagyokat böfögnék a vacsora után, és nem sírnék, hogy sovány vagyok! Csak fülem van! Se cicim, se fenekem! Nem tetszik ez a felső!

- Szerinted melyik nadrág jobb? A fekete vagy a szürke? Nem lapos a fenekem a feketében? De biztos? Vagy csak úgy mondod? Jaj, Istenem, mit vegyek fel?

Ilyenkor mindig felfelé bámulok, és várom, hogy valaki válaszoljon, ne csak mindig én legyek a pácban. Kíváncsi lennék, hogy egy ilyen válaszfélénél, lenne-e indulatszó... Szerintem lenne.

- Nahát, hogy az összes harisnyám el van szakadva! Add csak ide a pillanatragasztót, betűröm a talpam alá, nem is fog látszani. Na, még egy lyukat csináltam rá! Járjunk pucéron!

- Ez illik ehhez? Nem cigányos? Nem nézek ki úgy, mint egy Jehova? De biztos? Vagy inkább azt a felsőt vegyem? És szoknyával? Vagy térdnadrágot? És ha ezt a másikat venném ezzel a nadrággal? Jól áll? De biztos? Nem csak úgy mondod?

Na ezért nem szeretem, ha Názárovits a szekrény felé pillog...

U.i.: Kiadó albérletet keresek, mert a mostaniból el leszek zavarva...

Görkorcsolya, avagy mire tanulni államvizsgák előtt?

Elmondom halkan csendben, hogy mit akarok, elmondom halkan, csendben, hogy mi a titok...

Ez egy Edda-szám kezdete, hivatkozásokból két szakdolgozat után ötös vagyok, de nem ezt akarom elmondani, hanem inkább azt, hogy akinek két nappali szakja van, meg két vizsgaidőszakja egy hétbe sűrítve, meg az azután következő héten két államvizsgája, az nyugodtan szánjon rá egy délutánt arra, hogy elmenjen a barátosnőjével görkorizni, mert az igazán hasznos, és megfelelő felkészültséget eredményez a fentebb említett megmérettetésekre. Így van.

Akinek meg csak néhányszor volt még a lábán ez a bizonyos nyolckerekű, az nyugodtan fektessen ebbe bőven energiát, mert egy délután alatt maximum annyit tanul meg, hogy lehet a térdvédőre esni, és nem máshová, ahol nincs semmi védő egyáltalán. Csak egy röhögő Názárovits, aki ahelyett, hogy aggódva és készségesen igyekezne felsegíteni a világ urát, csak a könnyeit törölgeti meg a hasát fogja.

Hát kinek az ötlete volt egyáltalán ez? He? Nem az enyém, az egyszer biztos.

A barátosném már egészen belejött, elvégre is, ő már többször odaköszönt az anyaföldnek korábban is. Hát gondolta, eljött az ideje, hogy bemutasson engem is. Kár, hogy nem vagyunk egy nézeten.

És nem érti, hogy lehet az, hogy huszonegy évesen mozgáskoordinációval küzdök, és a lábaim csúsznak kifelé alólam, pedig nem is ittam? És az hogy lehet, hogy előre menni egyáltalán nem tudok, ellenben oldalra, hátrafelé, jobbra és balra egyszerre, prímán sikerül! Rejtély marad még egy darabig, úgy vélem.

Ráadásul, pont most kódorgott arrafelé egy rakás félméter magasságú, nyáladzó kiskrapek, mondtam is nekik, hogy gyertek csak nyugodtan erre, úgysem tudok fékezni. A legjobban azt a részt szerettem, mikor a lábaim rácsavarodtak az egyik villanyoszlopra, és két tanítványom pont arra jött. Nagyon helyes. A tizenöt évesek körében meglesz a hírem, efelől szemernyi kétségem nincs.

Barátosnémre hallgatva zokni nélkül vettem fel a korcsolyát, mire bele zokni, gondoltam én naiv, még szégyelltem is egy kicsit magam, hogy ellent mondok a tapasztaltabbnak. Hát lehúzni már nehezebb volt, először is mert izzadtam bele egy fél liternyit legalább, másodszor pedig beledagadt a lábam az ötvennégyes méretű cipőbe, de annyira, hogy egy hosszú pillanatig azt hittem, már úgy maradok.

Érdekesen néznének rám a vizsgabizottság tagjai, ha szép konszolidált, vizsgához méltó öltözékben jelennék meg, csutkámig begombolt fehér ingben, térdig érő fekete szoknyában, ami nem feszül, hogy még az árnyéka is elkerüljön annak, hogy esetleg a megjelenésemmel egy jobb jegyre szeretnék szert tenni, és egy félméteres görkorcsolyával a lábamon. Már a tételhúzásnál elvéreznék.

Szóval miközben sikerült lerántani a lábamról a görkorit félméter bőr kíséretében, lazán megszabadultam az önbecsülésemtől is, mire az nekem, végül is? 

Becsületére legyen mondva a huszonhét kilós barátosnémnak, hogy derekasan helyt állt, a csuklóját nagyon vékonyra szorítottam az irányváltásoknál, amiből azért volt bőven, valljuk be, még ha vihogott is folyton-folyvást, leesni nagyon ritkán hagyott.

Na, mire tanulni? Miiireee?A vizsga csak holnapután reggel lesz, időnk mint a tenger, még lehet kimeszelünk a szobában addig. Hová sietni? 

Államvizsga időszak - a legsúlyosabb káromkodás

Amikor az ember érettségi után tovább tanul, sose hiszi, hogy az a négy év egy csettintésre elrepül majd. Pedig de.

Négy másodperces film pörög le a szemem előtt.

 Első évfolyamon még megmosolyogtató céljaim voltak: ötös környékén mozogjon az átlagom, készítsek el minden leadandót időre, éjfél előtt feküdjek le, (a saját ágyamba, lehetőleg józanon).

Aztán a második évfolyamon jöttek szépen az évfolyammunkák, másnak egy, nekem kettő, mire könnyű élet? Mire?

Harmadik évfolyamos emlékek: csak ezt a vizsgaidőszakot éljem túl, tanulni fogok, megígérem. Második félév: csak ezt éljem túl, jövőre lesz füzetem, megígérem.

Negyedik évfolyamos emlékek, (ez most van): idegbaj, szemrángatózás, étkezések kimaradása, alváshiány, memóriazavar, ideges vihorászás, indokolatlan bőgés, stb. Van több is, csak a fentebb említett memóriazavarnak köszönhetően, nem jut eszembe.

Amikor a vizsgarendre pillantok, a félelem szorítja a torkomat, amikor Názárovicsra pillantok, akkor is. Mondjuk, oda ritkán pillantok, mert szeret tele szájjal énekelni, én meg olyankor már nem annyira szeretek enni.

A vizsgaidőszaknak van azért jó oldala is, a hűtő fölötti éjféli hagymazabálások, a rekeszizom-szaggató röhögések, stb. Este tíztől közkedvelt barátosném a humorfelelős, ilyenkorra megtáltosodik, vagy csak ilyenkorra tartogatja magát, de igazán kellemes dolgok jutnak eszébe.

 Szeretem, amikor éjszaka kihajol az ablakon, és az ott kurjongató színesbőrűeknek odaüvölti, hogy sziasztok, hogy vagytok, én aludtam, és ti mi a faszt csináltok?

Azt is nagyon szeretem, mikor egymáshoz egyáltalán nem illő sorokat megzenésít, és mindig rimánkodik, hogy kívánjak valamit, mert kívánságműsor van. Aztán meg, ha kívánok valamit, nem tetszik neki. Zsoltárokat nem szeret énekelni, mert ő katolikus, és nem ismer zsoltárokat. Hát ez mentség?

Szóval az államvizsga időszak már az utolsókat rúgja, csak sajnos belénk.

Boldog Nyulat!

Húsvét itthon
(I. felvonás)

A nyúl ünnepe a mi családunkban áldott Feltámadás ünnep, ha nem tudnám, és igazán lehetne már huszonegy évesen annyi eszem, hogy ezzel tisztában vagyok, és nem fertőzöm ezt a szerencsétlen gyereket feleslegesen, habár nekem beszélni, az olyan, mint a falnak, és különben is mit képzelek magamról? És nem szégyellem magam?

Húsvét itthon
(II. felvonás)

— Csillus, már reggel van, hét óra tizenkilenc perc, te még alszol?
Nem akarom meghallani, ezért úgy teszek, mint aki tényleg nem hallja, habár amekkora hangerővel a húgom dolgozik, csak súlyos halláskárosultaknak lenne esélye erre. A gyerek nem lát életjeleket, ezért tovább fokozza a hangerőt, és az agyvizem hőmérsékletét. Mellékesen.
— CSILLUS! ALSZOL?
Nem, basszus, halott vagyok. Majd hétfőn támadok. Erre már úgyis volt példa. (Hát semennyi eszem nincs, egyáltalán? Hát nem szégyellem magam? Mars a szobámba!) A vésztartalékaim maradványainak igénybevételével nem moccanok, és remélem az apokalipszist, az armageddont, a világvégét, vagy bármit, ami megszabadít ettől a hangzavartól, és nekem adja azt a hőn áhított öt percet. De nem történik semmi, azt leszámítva, hogy a húgom két kis ujja közé csippenti a szemhéjamat, hogy leellenőrizze, hogy nem szimulálok-e. És amikor hirtelen kimeresztem a még ép szememet, megrezzen, és a szempilláit rebegtetve, meg a foghíjas mosolyát rám villantva közli:
— Csillus, már reggel van, felkelhetsz! Kenjek neked vajas kenyeret?
— Nem szeretem a vajas kenyeret. Neked meg tilos a hűtőt nyitogatni, mert sose zárod be.
— Akkor mit csináljak?
— Csinálj sült libacombot tormával, vagy spagettit, de csak vékonyan reszelj rá sajtot, mert nem szeretem, ha tocsog rajta.
— Csillus, de nem érem el az olajat…
— Na, jól van, várok még pár évet. Jó lesz a vajas kenyér.

Na, és ezek után, hogy tiltsam ki a szobámból örökre? Hogy üvöltsek rá, eszemet vesztve, hogy még egyszer tizenegy óra előtt meg ne merjen mukkanni, mert letépem az orrát? Nem igazság, hogy egy kis csorgó orrú hétéves mindig legyőz. Minden egyes nap legalább negyvenhatszor.
Áldott Feltámadás ünnepet kívánok!

„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” János 3, 16

Fülfájás ajándékba avagy Názárovits debütál

Az embertől Valentin-napra egy nagyon szép fülbevalót kaptam, amit azóta is nagy becsben tartok, vigyázok rá, nehogy baja essen, úgyhogy a fülem helyett a fiókban tartom, szépen becsomagolva. Április eleje lévén, megembereltem magam, mégis csak szégyen, hogy nem vagyok képes elmenni és lövetni két lyukat a fülembe…

Názárovits is heccelt már, hogy nem is fáj az egyáltalán, de amikor belecsíptem a fülébe, könnybe lábadt a szeme, csak gyorsan elfordult. Jó nagyot tudok csípni. Ez az egyik érvem, a másik meg egy pötikét vizuálisabb, hogy láttam egy félév körüli kiskrapekot, pont amikor átlőtték a fülét, hát brutál volt. Úgy bömbölt, hogy összefacsarodott a termetes aortapumpám. Biztosan a vér is csöpögött a fülcimpájából, szép konszolidáltan a vállára, de nem mertem odanézni, mert azzal voltam elfoglalva, hogy a könnyeimet nyeldessem visszafelé csendben és feltűnésmentesen.

Az ilyen kis kölköket miért is kínozni? Még védekezni se tud a szerencsétlen. Jó, hogy nem fog rá emlékezni, mikor nagy lesz, de ha nem is akart volna magának két extra lyukat? Ha nekem egyszer utódom lesz, — márpedig egyszer át kell adnom valakinek a Világ Ura pozíciót —, megvárom, míg magától megbolondul, én biztos nem fogok lyukat fúratni a fülébe.

Szóval, én önként és dalolva (ez túlzás), reszkető bokákkal (ez nem), mentem a halálba. Sajnos Názárovits nélkül, teljesen egyedül, (!!!) mert a betegség meg én levertük a lábáról, és delíriumközeli állapotában nem engedhette meg magának, hogy elhagyja az ágy területét, ahová még egy jó erős madzaggal is odakötöztem, csak a biztonság kedvéért.

Az a kedves kozmetikuslány hiába biztatott, hogy ne félj te marha, csak egy pillanat az egész, meg sem érzed, azért én csak izzadtam tovább, becsülettel. Hát tényleg nem fájt annyira, mint ahogy vártam, na, elismerem. Csak egy kattanást hallottam, és már a felével meg is voltunk. A szemem se rebbent, úgyhogy nagyon büszke voltam magamra. El is határoztam ott helyben, hogy nyomtatok magamnak egy elismerő oklevelet, hogy az utókor számára maradandó nyoma legyen annak, hogy milyen hősiesen helyt álltam az önkéntes csonkításomnak napján.

Később párszor elfelejtkeztem arról, hogy két nyílt seb van a fülemben, de rögtön eszembe jutott, mikor óvatlanul vettem le a pólómat. Ó, de még mennyire eszembe jutott. Pár keresetlen szót el is mormoltam hirtelenjében. De csak halkan, mert Názárovits épp aludt, és ébren sokkal elviselhetetlenebb, mint alva, főleg, ha még beteg is mellé, úgyhogy éberen őriztem eme kincset érő állapotot.

Sajnos a betegsége miatt lemaradt egy jó kis lazítós estéről, ahová mindenki puccosan jött, csak volt, aki nem találta el a megfelelő öltözéket, és az ebédlő függönyében jelent meg. (Ezt csak a te kedvedért, Hencike!) De hála az égnek, az embernek vannak olyan barátai, — akikért a fél karját odaadná —, akik erre maguktól felhívják a figyelmemet, és röhögve biztosítanak arról, hogy naná hogy ötvenezerszer szebb vagyok, mint ez a bizonyos függönyös. Nyilvánvaló, hogy bámulta a ruhámat, és belül zokogott, meg minden. Ilyenkor úgy érzem, mintha hájjal kenegetnének. Még egy magvas gondolat: guba gubához, suba meg subához.

Ezen a bizonyos bálon a barátosném színésznőként debütált, nagyot alakított, magas láza ellenére. Igaz, hogy pötikét megbámulták az emberek, mikor bevonultunk a terembe, az biztos. Szerintem érezték, hogy itt valami különleges fog történni. Habár ezt a ruházatából senki meg nem jósolja előre, az is hót ziher.

Hát az úgy volt, kérem alássan, hogy elöl vonultunk mi, az Ember meg én. Igaz, hogy én csak vonaglottam, mert a magas sarkú már ott törte a lábam, de ne vonatkoztassunk el a lényegtől. Mögöttünk meg a barátosném párja — az anonimitás kedvéért nevezzük csak Ivánnak, otthon már úgyis így tartják számon —, szóval mögöttünk Iván jött öltönyben, és Názárovits meg fogta a kezét, két copfban, piros garbóban, aminek a nyaka rosszul volt letűrve, egy fekete alapon sárga kockás rakott szoknyában, alatta piros harisnyában, és fekete csizmában.

Az előttünk ülő néhány sor majdnem egyöntetűen fordult hátra, hogy ciccegve, mosollyal a szájuk sarkában megbámulják barátosnémat, majd megnyugodva forduljanak előre, hogy mégsem volt olyan rossz választás az ebédlő függönye.

Háddepedig az volt. Pfuj!

Én szolidaritást vállaltam kedvenc barátosnémmal a hiányosságok terén, mert nem hiszem, hogy volt a bálon még egy ember, akinek a bal lábán csak három köröm volt kifestve. Pont az a három, ami kilátszott elől a magas sarkúból. A brant az ilyen lyukas cipőbe! Siettünk nagyon, ez szóljon mentségemre. És egyébként sem elég két és fél órával hamarabb elkezdeni készülődni, ez bizonyított tény, de mindig úgy alakul, hogy bele kell férni negyvenhét percbe. És ez a negyvenhét perc csak arra elég, hogy az ember fehérneműt válasszon a hihetetlenül szűk ruhája alá, de olyat, ami nem látszik át, nem emeli ki a husipárnákat a csípőm környékén, szóval sok kritérium van, na. És a vége az, hogy a tizenhétmillió különböző árnyalatú fehérnemű közül egy sem felel meg az elvárásoknak. Még ilyet! Hát csoda, hogy kevés az a negyvenhét perc?

Názárovits barátosném óriási tapsot kapott, amit meg is érdemelt, én meg gúnyosan ciccegtem az előttünk ülő sorokra, és Hencivel méltóságteljesen továbbá megvetően pillogtunk rájuk. És semmi szépet nem kívántunk nekik egyáltalán. Reméljük, megkapják. Főleg a függönyös.

Toronyest Csillaszemmel

Pötikét megkésve, de írnék egy rövid bejegyzést a Debreceni Toronyestről, amíg a híg agyamnak köszönhetően el nem felejtem a részleteket.

Elöljáróban elmondanám, hogy a névmemóriám pocsék, és a mélyen tisztelt jelenlévők közül alig öt nevet jegyeztem meg, de ebben már a sajátom is benne van. Reszketett a bokám, alázatosan megvallom, és egész úton (nem hazafelé, hanem Debrecenbe felé) azon morfondíroztam, hogy vajon jó ötlet volt-e ez a konferencia. Olyan szavakkal, mint nemzetközi, meg satöbbi, már nem is ijesztgettem magam. Mire? Meg voltam én ijedve a nélkül is. Olyan ember módra. Rottyantósra.

Már ott elakadtam, hogy kéne megjelenni… mert azért jobb esetben az ember nem megy ribancosan egy konferenciára, ha meg még jó benyomást is szeretne kelteni, akkor végképp nem. Később kiderült, hogy a rózsaszín ingemmel meg a fekete hajammal a kis cigánylány szerepét rögtön le is stoppoltam.

A belépésnél rögtön láttam, hogy majdnem utolsónak jöttem, mert egy, miért is ne késnék? És kettő, utoljára ezerkilencszázkilencvenben érkeztem meg pontosan egy rendezvényre, amikor kereszteltek, oda is csak azért, mert nem én feleltem azért, hogy időben megjelenjek.

Mindenütt beszélgető kis csoportok álltak, én is álltam egy kicsit az ajtóban, mert földbegyökerezett a lábam, azt hiszem, akkor hatolt el a tudatomig, hogy én itt nem ismerek senkit. Csak azért nem sírtam, mert furcsán néztek volna rám az emberek.

Aztán odalibbent elém egy nagyon szimpatikus, nagyon mosolygós vagy negyvenöt-ötven körüli (ne haragudj, Attila!), úriember, azzal a szöveggel, hogy márpedig én tudom, hogy ki vagy! Te vagy a Hájas Csilla. Képzeljétek, eltalálta. Tényleg én voltam az. Lázasan kutattam az agyamban, hogy akkor nekem is ismernem illene, de csúfosan kudarcot vallottam. Aztán bemutatkozott, hogy én meg Vandra Attila vagyok. Hát persze! Erdélyből.

Innen üzenem, hogy mentségemül szolgáljon Attila, hogy csak egy szakállas képet láttam rólad, ahol jól megtermett gombákat tartasz a kezedben, és büszkén kihúzod magad. Most azért nem ismertelek fel, mert öltönyös voltál és gombamentes. Viszont a somlikőröd isteni volt, hát még az a veszettül alkoholos meggy! Biztos nem vagyok elég ember hozzá, de attól a pár szemtől, amit betoltam belőle, valaki nagyon vihogni akart itt legbelül… de uralkodtam rajta.

Utána bemutatásra kerültem Serfőző Attilánál, akinek az egész rendezést, szervezést, háttérmunkálatokat köszönhetjük, és köszönjük is, továbbá Thököly Vajknak is megszoríthattam a kezét. Attila bemutatott Péter Erikának, egy csöpp kis hölgynek, vidám csevegésével rögtön szívembe zártam. Felbátorodva ezen a barátságos fogadtatáson, bátrabban kezdtem nézelődni, hogy hátha felismerek valakit, valakiket. Mikor leültem, a hátam mögül Szikora Zsó szólított meg, úgyhogy nagyon kellemesen indult az este.

Igazán élveztem, hogy ott lehettem, és köszönöm mindenkinek, aki csak egyszer is összecsattintotta a tenyerét, miután befejeztem a mikrofonba való dadogásomat.
Bereczki Gizella hangja, előadása egészen elvarázsolt. Úgy figyeltem, nem is arra, amit mond, hanem inkább arra, ahogy mondja. Azt hiszem, ezt hívják művészetnek. És az utolsó előadás alatt, azt vettem észre, hogy néma csend honol a termen át. Mozdulatlanul ült mindenki a székben, mint akit odaszögeztek, és lélegzetvisszafojtva figyelt minden egyes lélegzetvételre, amit Grin Sándorné kibocsájtott. Egyszer szeretnék majd én is így tudni.

Igazán nagyszerű és megtisztelő volt találkozni a kortárs magyar irodalom elitjével, még ha csak egy röpke időre is. Köszönöm!

Csillus, én is segíthetek?

Ez az a mondat, amit nem szeretek a húgomtól hallani. Annak ellenére, hogy a mondat végén ott a kérdőjel, még csak nem is hasonlít kérdésre. Nem. Ez egy magabiztos felkiáltás, amit ellentmondást nem tűrő hangon jelent be, és én meg mindig alázatosan meghajolok az akarata előtt. Úgy tud szuggerálni a kék szemeivel, és a foghíjas mosolyával, hogy nincs szívem ellentmondani, akkor sem, ha tudom, hogy ezzel két és fél órára nő az eredetileg egy órásra tervezett sütisütés.

Ma sütni támadt kedvem. A húgomnak is. Milyen csodálatos egybeesés. Még a csigáit is otthagyta értem. Pedig az nagy dolog. Ma összeszedte az összes csigát, amit talált a kertben, tizenkilenc darabot, meg három üres csigaházat, de nem volt szívem felvilágosítani, hogy azokban nincs semmi. Szóval, szépen kitette őket egy vonalba, és várta, hogy mind kibújjon és ész nélkül kezdjen el szaladni. Kicsit csalódott volt, mikor félóra után se mozdult egyik csigaház sem. Hát még, amelyikben semmi nem lakott.

Kicsit később kimentem megnézni, hogy mit csinál, mert gyanúsan csend volt. A csigák még mindig egy vonalban, a húgom a kisszéken a vonallal szemben, ölében a macska, és szigorúan fixírozza a csigákat. Csillus, futóversenyt szerveztem ezeknek a csigáknak, de nem akarnak futni. Frici meg én vagyunk a zsűri. Szigorúan néz, már amennyire egy hétéves erejétől telik, továbbá ötpercenként motivációs dalt énekel. Csigabigagyereki, égaházadideki, kapsztejetvajaaat, holnapraismaaaaarad. Csillus, nem akarnak kijönni! Szerinted, piszkáljam meg őket egy bottal? Nem úgy, hogy fájjon nekik, hanem csak buborékokat engedjenek. Ne piszkáljam? Akkor mit csináljak? Nem akarnak futni. Énekelj nekik még.

Mire kettőt fordultam, a húgom még mindig ott ült a csigák fölé görnyedve, csak most vérvörös fejjel, torkaszakadtából ordította, hogy jól hallják: CSIGABIGAGYEREKI, ÉGAHÁZADIDEKI, KAPSZTEJETVAJAAT, HOLNAPRAISMARAD. Még mindig nem bújnak ki, Csillus, te mit csinálsz? Sütit sütök. De jó, én is segíthetek? Na itt kezdődött minden.

Csillus, én is kettétörhetem a tojást? Hoppá, hozok egy másikat. Légyszi, ne mondd meg anyának, hogy megint eltörtem egy tojást, jó?
Szórhatom én a lisztet? Ami mellément, azt is seperjem bele?
Csillus, a tojásfehérjét, én fel tudom verni, verhetem én? Jaj, nem érem el a konnektort, nem baj, odatolom a széket, ráállok, és úgy. Na, most add ide a mixert, kapcsold be, én meg fogom.
Juj, Csillus, kicsit tojásos lett a fal.

És aki bejön, az csak annyit lát, hogy a hétéves gyerek rabszolgasorsban él nálunk. A hűtő mellett áll egy széken, remegő bokákkal, és bőszen mixerel négy tojásfehérjét. Időnként óvatosan rám pillant, és a pulcsija ujjával letörli a tojáshab nagyját a falról és a nagymamáék fényképéről.

Csillus, a tepsibe rakhatom én? Nem baj, ami leesett, azt megeszi a macska. Vagy én.

Na, már nincs kedvem segíteni, megyek játszani. Én meg ott maradtam a csatatéren, nagyobb halom mosatlannal, mint egy esküvő után, és csak pislogok, de hát egy hétéves gyerektől, mit várok? Legyek hálás, hogy legalább a nagyját a kókuszos csigáknak megmenthettem.

Boldog Nők napját, Csillus!

A húgom ünnepélyesen beinvitált a szobába, Csillus, már mióta mondom, hogy gyere ide??? Mindig csak várni kell rád. Na, ide állj, elém. Inkább térdelj le, hogy egy szintben legyen a fejünk, mert túl magas vagy. így.

Csillus, boldog Nők napját kívánok! Ezért elmondok neked egy verset, de figyelj, hallod!?

Kéri János: Nőnapi köszöntő

Tavasz hajnalán
Róluk emlékezünk,
A nőkről, kiknek
Életünk köszönhetjük.

Hogy is van a második versszak? Ja, igen, már tudom. Figyelsz, Csillus? Tetszett eddig?

Ki mindent
Megtesz értünk, a nő,
Dajkál, ápol,
És felnevel ő.

Hálánk szálljon
Lányra, anyára,
Ki a családot
Összetartja.

Szépséges nők,
Jó asszonyok,
Kívánunk boldog,
Víg nőnapot.

Kész. Ügyes voltam, Csillus? Az iskolában tanultuk, a szerepre kellett, de elmondtam mamának is, meg anyának is, és örültek neki. Te örülsz? Na, most adok puszit is mellé, mert az előbb elfelejtettem, de te nem adhatsz nekem. És ne csavard az orromat! Benne van a szabályzatban, amit neked írtam, nem emlékszel?? Azt mondtad, hogy megtanultad. Hogyhogy elfelejtetted? Én még arra is emlékszek, amit tavaly tanultam, te meg arra sem, amit múlt héten?

Fújós béka és alkuszi képességeim

A fújós béka az emberiség legundorítóbb rétegéhez tartozó emberek összegző neve. A fújós békát onnan lehet a legjobban felismerni, hogy nagykorúsága ellenére úgy viselkedik, mint egy hatéves.

Itt nem azt értem jellemző tulajdonsága alatt, hogy kis aranyos, mozog a foga és minden érdekli, hanem azt hogy hisztizik mindenen az égmegadta világon, furcsán aberrált nézeteket vall a négerekről, zsidókról, cigányokról, szellemileg fogyatékos emberekről, és ez számomra cseppet sem elfogadható, továbbá nyíltan elhatárolódom tőle.

Azt hiszi körülötte forog a naprendszer, mikor hálás lehetne, hogy van aki gondoskodik róla. Ezeket a tulajdonságokkal még véletlenül sem rendelkezik, de ezzel ellentétben nagyképű és fennhéjázó. Zárójelben megjegyzem, hogy semmire nincs oka fennhéjázni, mert azzal én nem dicsekednék egyáltalán, hogy alapozom a pofámat, szőkítő sampont kérek a déemben, meg szedem a szemöldökömet, mert soha a büdös életben nem lesz csajom, az hót ziher.

És nem utolsósorban megbecsülném azt a néhány embert, aki tolerálja a deformált világképemet, és embernek tart így is.

Na, de elég ennyi a kellemetlen emberekből.

Inkább elmondanám azt, hogy aki azt hiszi, hogy a kínaiaknál könnyű alkudni, az nagyot téved. Alkudni nagyon nehéz, sőt még azt is megkockáztatnám, hogy majdnem lehetetlen. Nekem Názárovits a lelkemre kötötte, hogy okvetlenül menjek el az Ázsia-centerbe, mert csupa kínai árul ott, és alkudjak, de mindenre! Megértettem? Meg.

Innen üzenem, hogy én télleg megpróbáltam alkudni, de komolyan. Csak hát nem eszik azt olyan forrón. Csúfos kudarcot vallottam, közlöm a végeredményt előre. Odaálltam a kicsi kínai elé, a százhetvenegy centimmel, amit még megtoldottam tizenegy centis sarokkal, és onnan a magasból pislogtam rá. Gondoltam, felvértezem magam, olyna magasra nem ér el, haverekedni akarna.

Szóval odaálltam, kicsit megbotlottam az egyik próbababában, mert lelógott róla valami szar. A néni meg segített leporolni a nadrágomat. Ez egy kicsit visszább vett a harci csatározási kedvemből, de azért nem adtam fel. Gondoltam, flegmára veszem a figurát, és akkor szépen megijed tőlem. Hát majdnem így is lett.

Megtapogattam egy nadrágot, enyhe undorodó arckifejezéssel, hogy tudat alatt felkészítsem a kínait arra, ami most jön, utána szép közömbösen megkérdeztem, hogy ez mennyi? Aszongya négyezeöccá. A repertoáromból kirántottam a jó előre odakészített leghitetlenkedőbb ábrázatomat, mondom neki, ez?? Cöccögtem hozzá egy keveset, de csak mértékkel. Aztán ráztam a fejemet is, hogy nagyobb nyomatékot adjak a szavaimnak.

Hát mondom, én ezért hajlandó vagyok ezret adni, de csak azért, mert jókedvemben vagyok és mert ma kaptam ösztöndíjat. Erre kitépte a kezemből, ráköpdösött az arcomra valamit kínaiul, és visszaakasztotta a vállfára.
Hát mondom, ez nem hangzott úgy, mint egy nyertes csata. Legszívesebben elszaladtam volna szégyenemben, de nem tehettem, mert akkor hallgathattam volna Názárovicstól életem végéig, hogy megfutamodtam egy másfél méter magas kínai nénitől.

Na, mondom, mégecce utoljára megpróbálok alkudni, de ha így se adja, akkor hazudok valamit a barátosnémnak. Más ötletem nem maradt. Odabaktatok a nénihez, mondom neki, legyen kéteze, de akkor adja hozzá a cipőt is! Csak azért nem köpte rám a levest, mert idejében el tudtam ugrani.

A vége az lett, hogy szép alázatosan kipengettem az árát a nadrágnak, Názárovicsot elátkoztam, és az ázsiacentert meg felírtam a kudarcaim listájára, ahová többet be nem teszem a lábam.

Részképzés "Her Cunc!" módban

A részképzést kezdjük ott, hogy Her Cunc! egy hímnemű egyed, aki elöbb Cuncus névre hallgatott, majd miután erősebb jegyeit mutatta az elnőiesedésnek, Cuncikává vált. A későbbiek folyamán rosszallását fejezte ki a ráragasztott névvel kapcsolatban, amit én erős igyekezetem és fejlett szociális érzékem ellenére sem tudtam racionálisan értékelni.

A biztonságérzetem a nulla alá csökkent, mert véletlenül belenéztem Cuncika véreres, dühtől homályos szeme párjába, úgyhogy gyors névmódosításra határoztam el magam, így keletkezett a "Her Cunc!" ami, nem csak egyszerűen hercunc, hanem minden egyes kimondásánál szalutálás jár mellé meg dupla bikaboka összecsattintása. Bikabokát sajnos nem tudtam szerezni, ezért csak két tyúkbokát tudok összecsattintani, a magamét. Jobb híján.

De a szalutálás és a bokaösszecsattintás játszik mindenütt. Tesco, ucca, villamos, metró, Mammut, pályaudvar, mártonáron, konyha, stb. Komolyan mindenütt. Röhögéstelenül még nem sikerült kivitelezni a hadműveletet, sajnos.

Igyekeznem kell hazafelé, mert a húgomnak már lóg a következő foga, és nem eshet ki anélkül,hogy én ott ne lennék. a zéletben mindig vannak fontos dolgok, és vannak még fontosabbak. fontos dolog ez meg az, de a legfontosabb, hogy a kis bambi nekem adhassa ide a fogát, hoy elvigyem a fogtündérnek, mert mi jóbarátok vagyunk. Eygütt szoktunk inni, de apáék nagyon furcsán köszörülték a torkukat, ezért sietve hozzátettem, hogy kakaót. Olyan jóbarátok vagyunk, hogy mikor az én fogaim közül vitt el párat, nem hogy cukorkát vagy pénzt, de rendes fogat sem hozott értük. csak ilyen szart, kálciumból.

Szóval hercunc üzemmód lépett életbe, eddig még jól bírom. Kezdek elférfiasodni. Az ellentétek vonzzák egymást, nem? Ha reggelre kinő az ádámcsutkám, férfiasság ide vagy oda, én sírni fogok.

Útmutató jeges bukfenchez

A télben az a nagyszerű és pompás, hogy esik a hó. És hogy hózivatar van, ez is pompás, legalábbis én nagyon szeretem, mikor másodpercekig nem kapok levegőt az arcomba toluló félkilónyi hómennyiségtől, de legalább szép pirospozsgásra csipkedi az ember képét.

Én személy szerint azért is szeretem a telet, mert prímán nagyokat lehet zakózni, esni, koppanni, zuhanni, csattanni, taknyolni, borulni, pukkanni, ésssatöbbi.

Az idei telet fel is avattam esések terén, pedig már azt hittem, hogy megúszom. Ebben a hitben élve eléggé váratlanul ért, mikor a zebrán való átkelés közben olyat estem, hogy öröm volt nézni. Nem amatőr szinten, dehogy. A sapka habozás nélkül és azonnal lerepült a fejemről. Szépen, ahogy illik, egyik lábammal kirúgtam a másikat magam alól, először térdre borultam, majd ugyanazzal a mozdulattal lazán odavertem a homlokomat a jeges aszfalthoz, mert egy mögöttem lévő bácsi megbotlott bennem, és szép komótosan keresztülesett rajtam. De jó.

A bal térdem egész bizonyosan szilánkosra tört, a szemem meg majd kiugrott a helyéről, úgy megfájdult a fejem, továbbá, minden kipotyogott a kezemből, a húsféléket rögtön pártfogásukba vették a kóbor kutyák, én meg csak ültem magatehetetlenül, kisemmizve egy forgalmas útszakasz zebráján.
Pötikét dudáltak az emberek, hogy takarodjak már elfelé, de rendre intettem őket elegánsan és méltóságteljesen. Mindösszesen az egyik ujjamat használtam ehhez. Nem a mutatót.

Kisepertem a homlokomról kitartóan csordogáló vérpatakot a szememből, majd ugyanezzel a mozdulattal beletöröltem a fekete bőrkesztyűs kezemet a fehér hóba, és hagytam magam után egy piros lenyomatot. Érdekes kontraszt.

Csökkentett üzemmódban, képességeimhez mérten gyorsan hazabotorkáltam, a küldetésemet nem teljesítettem, a boltból semmit nem hoztam, de ezt méltán népszerű barátosném elfelejtette a szememre hányni, mert a látványomtól úgy megijedt, hogy a kenyér kiesett a szájából.

Ej, nem szabad lázasan kimászkálni az ágyból, ezt mindenki tudja, csak én, a huszonegy éves ló, nem. Egy tüdőgyulladást nem tudom, hogy fogok kimagyarázni otthon. És főleg, hogy mikor fér bele a határidőnaplómba, azt végképp nem tudom.

A tanár

A tanár az a személy, aki két (de lehet hogy három) univerzummal (amiben te csak egy pötty vagy) többet tud nálad, és papírja van arról, hogy ezt a többet veled megoszthatja.

A tanár az aki lazán kirázza a kisujjából az előadást, amit más "tanár" órákon át magol és projektorral vetít, meg felolvassa a könyvből azokat a részeket amiket korábban már grafitceruzával szép precízen aláhúzogatott.

A tanár az, aki adja a nevét a munkádhoz, aki kérés nélkül segít mindenben, neked, a szerencsétlen semminek, és alázattal felajánlja a széleskörű kapcsolatait, hogy te, a nagyravágyó porszem, indulhass valamerre.

A tanár, kérem szépen, az a személy, aki én soha nem leszek, mert egy: egyáltalán nem vagyok önzetlen. Még csak meg sem közelítem a fogalmat. Kettő: rühellem a kölyköket (a húgom kivétel), három: bamba vagyok.

Hát csak ennyit akartam mondani.

Amit a bizottsági vizsgáról tudni kő

Hát hol is kezdjem? Legjobb lenne az elején, hát igen, ha én tudnám, hogy hol az eleje...

Szóval a bizottsági vizsgát a felsőoktatásban részt vevő diákok ismerik. A bizottsági vizsga mint olyan, azt jelenti, hogy az a szerencsétlen félnótás aki részt vesz rajta, nem volt képes megtanulni az adott anyagot a vizsgára, de még a pótvizsgára sem. Ezért szükségeltetik a harmadik, egyben utolsó lehetőség, (mielőtt aszondanák neki, hogy takarodjon vissza az ólba), a bizottsági vizsga, amihez kérvényt kell írni, és ahol rengeteg ember benn van, és pislog a gülü szemével rád, aki még most se tudsz egyáltalán semmit. De legalább éghetsz a tanszék előtt egy kiadósat, körülbelül mint a fáklya, apám!

Ez kérem szépen, annyira kellemes és vidám kis dolog, hogy az embernek leizzad a háta, de egy olyan abnormális szinten, koordinációs zavarai lesznek, ami annyit tesz hogy a lába reszket mint egy idült alkoholistának, a beszédközpontja jelentős mértékben sérül, ami azt jelenti, hogy dadogni kezd, és összefüggéstelenül beszélni, (ez jellemző egy másik ismerősömre is, és csak azért nézzük el neki, mert annyira kék a szeme), valamint a tudása úgy elillan a fejéből, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Felmerül a kérdés, hogy miért tulajdonítunk ennek ekkora jelentőséget? Nehezemre esik kimondani, főleg így diploma előtt, de én is begyűjtöttem egyet. Na, csak kimondtam. Rettenetesen büszke vagyok magamra. Ez azért teljesítmény. Örültem neki cefetül, mondtam is a barátosnémnek, hogy nyugodtan köpjön rám, amikor csak kedve tartja, és alkoholos tussal teljes lelki nyugalommal ráírhatja a homlokomra, hogy hülye vagyok, üssetek! Mert megérdemlem.

Itt elnézést kérek azoktól, akik gyakori látogatói eme vizsgáknak, nem ellenük irányul a véleményem, már hozzászoktam a tudathoz, hogy szegény vagyok az agysejtjeimet illetően, de eccerűen nehezemre esik feldolgozni, hogy ilyen mértékben féleszű vagyok, még mellé pluszban.

Vannak dolgok, amikről az ember nem tehet, elismerem, de amikor vizsga előtt a fent említett egyed ossza az észt a többi vizsgázónak, akik alázatosan isszák minden lélegzetvételét, és ő maga meg alulmarad, hát kérem szépen, bocsássa meg a világ, erre nehezen találok szavakat. Illetve találok, de mivel a vizsgaidőszak véget ért, a káromkodási licencemet bevonták. Többen is. Úgyhogy csak magamban puffogok.

Azért igazságtalanság egy kicsit, háddenem? Igazságtalanság, egy fenét. Ki tehet arról, hogy én hülye vagyok? Na még a végén mást fogok hibáztatni érte. Egyébként a fene helyett, szívem szerint, mást mondanék, egy testrészt, ami erős összeköttetésben áll egy négylábú állattal, ami nyihog, és a nyihogó állat (ami úgy tudja elvenni a kockacukrot a kezemből, hogy közben majd össze brunyálom magam), ezt a testrészét nemzésre használja. Aki ebből se találja ki, az meg is érdemli.

Még egy röpke gondolatot osztanék meg, mielőtt eltakarodok aludni, még pedig azt, hogy akinek ilyen görbe lábai vannak mint nekem, hogy az egyik iksz, a másikat meg kiolvasni is alig lehet, az ne akarjon néptáncolni, hanem legyen boldog és nagymértékben elégedett, hogy legalább járni megtanult. Mert amíg a többiek követik az adott tánclépést, ami jobb-jobb, bal-bal, dobbantás, addig a maximum amit én ki tudok hozni magamból, az annyi, hogy jobbra csúszok, amikor a többiek balra, persze, miért is mennék egy irányba velük? Balra figyelek, hogy ne lépjek rá a partneremre, és sűrűn szabadkozok, amikor mégis rálépek, mert bamba vagyok, ugyebár, ez nagyban megnehezít mindent, valamint szabályos időközönként letörölgetem a nyálamat a ruhámról, mert mindenre egyszerre odafigyelni nem tudok.

És a legmegalázóbb, amikor a másik körrel párhuzamosan kerülünk, és én nyavalygok Názárovitsnak, hogy a hétszázötvenhatmilliárd tánclépésből nekem még egyszer sem sikerült úgy lépni, mint a többieknek, akkor az elnök asszony lazán átszól a másik sorból,hogy nem nehéz az Csilla, a jobb lábát rakja előre, a másikat meg szép lassan utána. Nem volt vér ciki egyáltalán, amúgy. És a szánakozó tekintetéből ítélve arra a következtetésre juthatott, hogy egy ilyen nyáladzó borjúnak, aki csak összetapos mindenkit maga körül, és a lába olyan bot, hogy ütni lehet vele, mire diploma? Poháralátétnek? Mert hogy használni nem lesz képes, az hót ziher...

Hát, csak ennyit akartam mondani.
Most felmegyek a szobámba, befordulok a falhoz, és sírok reggelig.
Jóccaka!

Bajusztalanítás

A minap, egy átlagosnál is önteltebb pillanatomban, mikor földönkívüli szépségemet csodáltam a tükörben, észrevettem, hogy jahajj, mi ez a bajusz az orrom alatt?? Alapvetően ez egy női arc. HÁTAKKORMEG? Nagy arcom van, mi tagadás, de azért ilyen jellegű szőröknek nincs rajta hely. Azzel nyugtattam magam, hogy okos lány vagyok, valamit majd csak kitalálok, egyébként is híres vagyok a gyors és hatékony problémamegoldó képességemről, közben nagyon vigyáztam, hogy a másik ágyon fetrengve röhögő Názárovits nevezetű barátosném (?) észre ne vegye kétségbeesésem könnycseppjeit amik már a szempillámon ültek és szemem sarkában.

Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy szemöldökcsipesszel (!) kiszedem én azt a pár szőrszálat, és utána nyugodtan befejezem a félbehagyott tábla csokimat. Az ilyesmiket kénytelen vagyok titokban enni, mert az Ember rossz szemmel nézi, mikor összevissza zabálok. Pedig én igazán megfontoltan és rendszerbe illően táplálkozom. Szépen sorban, mindent. Csokit és egyéb édességeket csak este hat után, de kenyér nélkül, mert az hizlal!

Szóval, szemöldökcsipesz. Hát igen, csak arról megfeledkeztem, hogy a teremtésnél, mikor a fájdalomküszöböt osztották, én a szépségnél álltam sorba, és a vége az lett, hogy mindkét helyről kisemmiztek. Se ez nem jutott, se az. Helyette kaptam egy ordináré nagy szájat, tele csúnya szavakkal.

A barátosném felült az ágyán, hogy jobban lásson, mondtam is neki, hogy te vagy a farkas a Piroskából? Megkondult a vészharang a fejemben, de ügyet sem vetettem rá. Kondult ott már annyi minden amit figyelmen kívül hagytam, hogy eggyel több vagy kevesebb, igazán nem számít. Mondom, én már innen meg nem hátrálok. Hogyisne, hogy rajtam röhögjön a fél világ. Nem olyan családból származom én, hogy egy kis Bendegúzt idézzek.

Kicsit reszketett a bokám, mert átfutott a csöpp kis agyamon, hogy a végén juhászbajusszal végzem, ha ez a pár szál, (amitől ha törik ha szakad, most megszabadulok), elkezd nekem itt terebélyesedni. Názárovits vidáman figyelt, mert először is, nem az ő bőre (illetve bajsza) került vásárra, másodszor pedig mindig nagyon készségesen vihog az én rovásomra. A kecske.

Szóval, hősiesen belekezdtem, a könnyem úgy csorgott, mintha hagymával mostam volna arcot, na nem azért mert ilyen bensőséges viszonyt ápoltam a bajuszkámmal, hanem mert kibaszottul fájt. Ennek következményeként, meg ugye annak is, hogy nekem fájdalomküszöböm, mint olyan, egyáltalán nincs, egy háromperces válogatott műsorral örvendeztettem meg kedvenc barátosnémat, amit az általam ismert káromkodásokból állítottam össze hamarjában, hogy egyszer sem ismételtem önmagam. Ez biztos, mert Názárovits jegyzetelt, már amennyire a kárörvendéstől bírt.

Pár szál kicsipegetése után egy kis pihenőt tartottam, mert úgy fájt, mintha a lábamat fűrészelték volna. Meg aztán a könnyeimtől már azt sem láttam, mit tépek, és előfordult, hogy mellényúltam. Én nem is gondoltam volna, hogy az orr alatti terület ilyen rohadtul érzékeny, de komolyan. Ráadásul, amit kiszedegettem, nem is látszott. Ezt az átverést! Na, bőszen nekiálltam, korrigálni a gyenge teljesítményt. Az évi átlag könnymennyiségem felét elhullattam röpke öt perc alatt, úgy, hogy nagyon meg sem erőltettem magam.

Utána már láttam valami változást, a fél bajszomtól megszabadultam ügyesen, hatékonyan és vérbüszkén, de úgy elfáradtam, hogy nem volt kedvem már a másik felét is kigyomlálni. Szóval, ez a története annak, hogy maradtam a féleszű, félkegyelmű mellé még félbajszú is.

Boldogmondások - Csillanyelven

Boldogok az elsősök, a másodikosok, sőt még a harmadik évfolyamos főiskolai hallgatók is, mert nincs államvizsgájuk, diplomamunkájuk, és egyéb hajhullató, egészségkárosító, káromkodásfejlesztő része az életüknek. Még.

Boldogok azok is, akiknek nincs otthon macskájuk. Csak még nem tudják értékelni. Már csak azért is, mert nem kelnek reggelente arra, hogy valami nyomja a mellkasukat, ja, és nem a tudat, hogy előző este elcsórtak egy csokit a hétéves húguktól. Ebben az esetben a valami a macskát jelöli. És nem rottyantják össze magukat ijedtükben este, mikor kimennek a konyhába egy pohár tejecskéért, hogy mi a rosszbaj világít a sarokban, megközelítőleg úgy bokamagasságban?

Boldogok azok is, akik nem Názároviccsal laknak, és nincsenek arra kényszerítve, hogy állandóan elpakolják a ruháikat, elmosogassanak maguk után, bevessék az ágyukat, valamint hallgassák azt ahogy magát szidja, mert önbecsülése ugye, egy bolhafülnyi, nem sok, annyi sincs. Időnként vannak mélyenszántó gondolatai azzal kapcsolatban, hogy vajon nem fogyatékos-e, mert néha dadog.

Ez érdekes, már csak abból a szempontból is, hogy én bárki más képességeit hamarabb megkritizálom, mint a sajátomat. Néha rákényszerülök ugyan, hogy némi önkritikát gyakoroljak, de ez igazán annyira minimális és elenyésző, hogy valójában említésre sem érdemes.

És boldogok azok is, akik legalább egyszer nevettek ma, akiknek van mit enniük, akiknek van hol hálniuk, (nem csak úgy mint a nyulak), akik szeretnek, és akiket viszont szeretnek.

És boldog vagyok én is, azokért az égetnivaló emberekért az életemben, akikre bármikor számíthatok, (te nem vagy köztük, mielőtt bebeszélnéd magadnak), és akiket olyan sokra tartok, hogy fél marék szárított lepkeagyért bármikor odaadom az összeset. Vagy legalább egy pár tiszta zokniért. Végső cserealap: egy szelet zsíros kenyér.

Ha én rendes kislány lennék...

Ha én rendes kislány lennék, akkor minden este kipucolnám a csizmámat, kivasalnám a ruháimat, szépen összetűrve tenném a szék karfájára, hogy reggel, mikor kinyitom azt a két nagy málé szememet, amivel a világra csodálkozok kéken, akkor ne kelljen először is a káromkodásaim bő szótárából választani egy kacskaringósat, hogy hol a rohadt életben huzakodtam le előző este?, hanem szépen kulturáltan, nőiesen, és ami a legfontosabb némán felöltöznék egy-kettő, és mehetnék a dolgomra, vizsgázni, vagy éppen ami esedékes.

Ha én rendes kislány lennék, akkor minden vizsgára tanulnék már év közben és nem csak előtte lévő délután néznék bele a könyvbe, hogy ez itt mi a fasz, és az ott mi a fasz? Elnézést kérek a vulgaritásért, vizsgaidőszakban valahogy kikopnak a szókincsemből a szép szavak. Már csak a kevésbé szépek maradnak, és ha az ember szeret beszélni, akkor abból gazdálkodik ami van. Csak arra figyelek oda nagyon erősen, nehogy a húgom előtt is így beszéljek, mert apáéktól lehet, hogy még egy sallert is kapnék.

Ha én rendes kislány lennék, akkor a teendőimet nem hagynám mindig az utolsó pillanatra, hanem szépen megcsinálnám, ahogy illik, és nem idegbajoskodnék az utolsó pillanatokban, mert egyszer Názárovicsnál is betelik a pohár, és akkor mehetek világgá.

Ha én rendes kislány lennék, akkor szépen beszélnék mindenkivel, ahogy egy kulturált nőhöz az méltó, és nem úgy, hogy a szóhasználatomat egy kondás is megirigyelhetné. Mert az egyáltalán nem méltó.

Ha én rendes kislány lennék, akkor mindig időben kitakarítanék, és nem várnám meg, míg Názárovics rám förmed, hogy nem szúrja a szememet a kosz? És erre nem az a helyes válasz, hogy nem. És önként takarítanék és dalolva, és főként alaposan és nem csak összecsapva, mint ahogy az rám olyannyira jellemző.

Ha én rendes kislány lennék, akkor odafigyelnék arra, hogy mindig kedves legyek, és nőies, és udvarias, és nem egy paraszt állat, mint aki olyan sokszor vagyok, Názárovics nevezetű kebelbarátosném állításai szerint.

Ha én rendes kislány lennék, akkor a macskákat rendeltetésszerűen használnám, simogatásra, meg ilyenek, és nem törölném fel vele a padlót, mert a macskának fáj, ahogy azt a húgom a múltkor megjegyezte.

Ha én rendes kislány lennék, akkor nem csavarnám a húgom orrát, amikor keze-lába el van foglalva, és még védekezni sem tud. Legalább az egyik kezét kiszabadítanám. És nem zabálnám fel előle a csokit, kekszet, stb, mert nem illik. Ez az egyik, a másik meg, hogy az embernek így is öt kilóval kevesebbet állítok a testsúlyommal kapcsolatban, mert olyan rossz azt kimondani hogy százharminckilóvagyok egy szuszra.

ha én rendes kislány lennék, akkor csak egy pár csizmát követelnék magamnak télre és nem hatot, mert másnak is annyi van. És különben is, mire az embernek hat, mikor csak két darab lába van? Megszámoltam. Nekem kettő van. És ellenőrzésképpen a Názárovicsét is megszámoltam. Neki is kettő van. Ebből kifolyólag a példát helyesnek ítélem, továbbá a levezetését teljesen helytállónak.

Ha én rendes kislány lennék, hjaaaj, ha én rendes kislány lennék...

Szilvás gombóc - pótvizsga

Ma úgy gondoltam, hogy már rég törtem össze valamit a konyhában, ideje felfrissíteni a tudásomat, mielőtt végleg kiesnék a gyakorlatból. Kár volt. A baj csak az, hogy ezek általában utólag derülnek ki, hogyaza. És nem előtte.

Hát én szépen nekikezdtem a szilvás gombócnak, ahogy illik, kikészítettem minden hozzávalót harmincöt tálkába, ahogy a nagy főzőműsorokban láttam, csak elfelejtettem, hogy most csinálom először, és jobb lett volna valami szakmai tekintélyt felügyelőnek magam mellé rimánkodni. Csak Názárovits volt jelen, de szaktekintélynek megfelel, mert már túlesett az első gombócán.

Először csak nézte, időnként vihogott, (vagy vihogott, és időnként nézte?) hogy szerencsétlenkedek a masszával, ami semmi pénzért nem akart formázhatóvá válni, és ragadt mint a rosszbaj, pedig rászórtam én két marék lisztet és több ezer átkot. Utána megkegyelmezett, és átvette, de az evésben már én is nagyon sokat segítettem. Meg is veregettem a vállamat a jó teljesítményért.

Na, de méltón megjutalmaztam a féleszű barátosnémat, éjfélig ő lehet a világ ura. Utána visszaveszem pozíciómat.

Az összes kilencszáznegyvenhat edényt összekoszoltam a konyhában, a szekrényről letört az egyik kilincs, mikor nekitántorodtam a serpenyővel a kezemben, mert rám borult a lisztes zacskó. Egy kicsit csirizes a hajam, de majd elmúlik. A gombóc ehető volt, de azért legközelebb valami mással próbálkozom, hogy helyrehozzam a csorbát. Talán kezdetnek vajas kenyérrel. Ha nem esik le a vaj, akkor reggelizek, ha leesik, akkor Názárovits reggelizik.

Mondtam a barátosnémnak, hogy egy nagy kudarc vagyok. Aszonta dehogy. Kettő.

Battameg-időszak

Már régen adós vagyok egy bejegyzéssel, csak bekövetkezett a címben is említett, káromkodásokra kiválóan ösztönző időszak, amit a diákféle pompásan ismer, és ami januártól februárig tart. Vizsgaidőszak helyett így hívjuk. Sőt, hogy elterjesszük a használatát, méltán népszerű barátosném felírta piros ceruzával egy A4-es lapra, és kiragasztottuk az ajtóra nyállal. Rend a lelke mindennek.

Ennek az időszaknak jellemzői közé tartozik, hogy a napirendből az olyanok, mint rendszeres étkezés, rendszeres alvás teljesen kiiktatódik, helyüket átveszik egyéb cselekedetek, mint például hajba kapni olyanokon, hogy ki törte el a piros tollat, hajnali fél négykor, ki a bambább?, kicsúváncsizni, hogy ki fogja megmondani Pumbának, hogy egyáltalán nem használjon ilyen rohadt erős parfümöket, mert egyszer a nyakába szédülünk, mikor jövünk mögötte a lépcsőn. És egyáltalában, miért fújja magára egyszerre a fél flakont? Valamint magvas ötleteinket osszuk meg egymással azzal kapcsolatba, hogy igazán eljött már az ideje annak, hogy megrendezzünk a koliban egy magas színvonalú böfögőversenyt.

Majd, hűtő fölött állva, étkezéseket bonyolítunk le, mert az étkezdébe kimenni túl messze van, fog a fene huszonöt métert gyalogolni, mikor a hűtő fölött is lehet enni. Csak a fal egy kicsit mustáros lett, mikor úgy prüszkölt valamelyikünk, (sajnos nem árulhatom el hogy ki), hogy odakerült, na.
Megejtettük ma egyikünk első, és másikunk második szoláriumozási élményét, a másikunkat kicsit motiválni kellett, hogy menjen, mert félt, mint a kurvaélet, hogy az koporsó, pedig csak egy fekvős szolárium volt. De végül valahogy bemotiválódott a fülkébe, és túlélte a tíz percet. Kicsit odakozmált, mert elfelejtett időben kijönni, és most ott ül az ágyán és jajgat.

Ma egy kicsit jobb ember lettem, de nem mondom meg, hogy miért. Nem vertem el Názárovicsot, mert eltörte a lázmérőt. KÉTSZER.

A battameg-időszak egyetlen jó tulajdonsága,hogy egyszer véget ér. Csak nehogy én hamarabb érjek véget.

2012

Új év gyanánt, írnom kellene valami nagyon bölcset, de legalábbis a fogadalmaimat. Amiket nem írok le, mégpedig abból az okból kifolyólag, hogy más ne röhögjön azon, hogy én olyanokat fogadok meg, hogy kevesebb édességet fogok zabálni, meg azon, hogy idén lediplomázom. Ezt az utóbbit amúgy sem kell nagyon elkiabálni, mert messze még az év vége, és én meg lehet hogy sírni fogok, ha beüt a ménkű. De inkább ne üssön.

Kicsit elment az alkotói kedvem, mióta találkoztam egy olyan bloggal, aminek az enyém a nyomába se fog érni sose, akkor se ha száz évig élek, akkor se, ha onnan lopom a poénokat. Úgyhogy most rosszul érzem magam, hogy vannak jobbak is az univerzumban. Még ha egy másik naprendszerben lenne, valahogy elviselném, de ilyen közel nem bírom. Nehezemre esik.